Jött aztán az én feleségem minden délután, ott maradt a Clubban késő estig, én csak figyeltem őt, kinyílt, mint a rózsa, kívánatos volt, szerelmesebb lettem bele, mint legénykoromban! Bírtam négy napig az epekedést, aztán történt valami, s ez megváltoztatta a mi életünket.
Késő este volt, 14-én, búcsúzott tőlem az oldalbordám, én ölelgettem, ám csak megszaladt a kezem, erősen magamhoz szorítottam, szinte roppantak a csontjai. Arca arcomhoz ért, hajának illatát lélegeztem be boldogan. Aztán csak indulnia kellett, engedett hát szorításom. Induláskor szemembe nézett, megkaptam a búcsúpuszit:
– Szúr a szakállad, de nagyon! – mondta.
– Napok óta nem borotválkoztam.
– Feledékeny vagyok. Hoznom kellett volna a borotvádat.
– No, majd holnap elhozod.
– Majd holnap!
Elvitte őt tőlem a sötét, lépte kopogását sokáig hallottam, azt hiszem, inkább a lelkemben visszhangoztak azok a léptek…
Csakhogy más is történt! Közülünk, szolgálatmegtagadók közül néhányan már leléptek éjszakára, hazasettenkedtek, s hajnallal visszajöttek. A rendőrök nem kívántak éberek lenni, bevacsoráztak velünk, aztán ellustultak, elbóbiskoltak, vagy csak úgy tettek, mintha szundikálnának közöttünk.
Másnap délután megjelent a feleségem.
– Hoztam a borotvádat! – nyújtotta felém kicsi táskámat.
– Nem borotválkozom itt.
– Szakállat akarsz növeszteni? – rémüldözött. – Azt ne tedd! Nagyon csúnya lennél szőrös képpel!
– De azért úgy is szeretnél?
– No, én nem!
– Akkor megborotválkozom, de otthon!
– Veszélyes lehet! Elragadhatnak!
– Nem érdekelnek!
– Mi lesz velem, ha elvisznek?
– Nem visznek el! Bezárjuk a kaput. Csak nem törik ránk?
– Ki tudja, mire képesek a katonák?
Mondhatott bármit, nem hallgattam rá, kézen fogtam és hazacipeltem őt. Makacs gyerekként húzatta magát, én meg dorgáltam őt. Hazaérve a szomszédok átköszöntek, mi meg bezárkóztunk. Az én duzzogó feleségem metamorfózisa egyetlen pillanat alatt bekövetkezett, tündérré változott, olyanná, amilyen a mesékben sincs, mert a mesélőkhöz nincs oly közel a tündérke, mint hozzám az én szerelmes feleségem. A fürdővizemet is ő keverte, le is vetkőztetett, mint anyám kisgyerekkoromban, hangosan mondogatta, most emeld a jobb kezed, most a bal lábad, én megbabonázottan cselekedtem mindazt pont úgy, ahogy kérte tőlem. Ha tehette volna, karjába is fölemelt volna, úgy rakott volna bele a kádba. Két gyönyörű kezével fürdetett, csicsergett közben és döngicsélt, szappanozta a hajam, mosogatta a fülem, az arcom, minden testrészemet. El sem tudom mondani azt az érzést, azt a kellemes borzongást, amelyet keze érintése okozott nékem, de ennek a lopott boldogságnak is vége szakadt, mert éppen vetkőzni kezdett volna, hogy mellém üljön a kádba, amikor megzörrent a bejárati ajtó.
– Ilonkám! – kiáltott a végszomszéd Böske néni. – Gyere ki gyorsan!
– Mi van? – ugrott ki a fürdőszobából a kedvesem.
– Három katonai őrjárat érkezett. Nagyon mérgesek!
– Hogyhogy?
– Azt mondja a szomszéd Peti, aki végigbiciklizte a falut, hogy keresik a hazatérő embereket, volt már, ahol beugrottak a kapu tetején is, mert nem nyitottak nekik utat!
– Mi lesz velünk, Böske néni, itthon az uram!
– Gyertek át hozzánk a kerten. Kibontottam a kerítést, én már így jöttem át. Nálunk nem keresik az emberedet.
Nem mérlegeltük mi, igaz-e a Peti gyerek információja, tényleg keresik-e az otthont szeretőket, összekaptunk ezt-azt, s átrobogtunk a kerteken Böske néniék házába. Rendesen meg sem törülközhettem, így Böske néni adott törülközőt, ám kivette kezemből a feleségem, és ott, a néni konyhájában szárítgatni kezdte a hajamat, és gőgicsélt nekem, mintha pici gyermek lettem volna. Böske néni vacsorát tálalt, jóféle paprikás szalonnát, ettünk is, nagyszerű volt. Vacsora után sört bontottunk, béke lengett körülöttünk.
– Megágyaztam a tisztaszobában – mondta a néni a feleségemnek.
– Köszönjük, Böske néni!
– Híres szobánk az! Ott születtek öreganyámék vagy tízen, nyolcan föl is cseperedtek, egyet elhívott közülük Ferenc Jóska. Apámék is ott születtek mind a heten, és mi is ebben a szobában születtünk mind az öten.
Megindultunk a tisztaszobába, Böske néni velünk tartott az ajtóig, ott megsimogatta feleségem haját.
Hófehér volt a tisztaszoba. Régi bútorok laktak benne, almárium is volt, háromfiókos, és állt még a banyakemence, fapadkával körbegallérozva. Levendulaillat terjengett. Két ágy volt a szoba két oldalán, közte az ebédlőasztal hat székkel.
A jobb oldali ágyat vetette meg nekünk Böske néni, az asszony ágyát.
Különös éjszakánk volt, a lelkünk is egyesült, a testünk is, pontosan éreztem, hogyan hatolok feleségem egész testébe és hogyan hatol ő az enyémbe, reszkettünk az egyesülés gyönyörűségében, csókoltuk egymást, nevettünk és sírtunk. Ilyet nem éreztem addig soha. Pedig szerelemmel szerettük egymást addig és azóta is, de az a pillanat valami különös ajándéka lehetett a Teremtőnknek. Hajnalig álmodtunk és szerettünk, akkor kakasszóra indulnom kellett, visszalopnom magam a Zitzerbe.
Böske néni egész éjjel ébren virrasztott, őrizte álmunk, így mondta, s arról is beszámolt, valami kocsi valóban megállt a házunk előtt, meg is zörgették tán a kiskapu kilincsét, de lehettek azok falubéliek is a faházból. Ki tudhatná, ki járt felétek, éjjel nem lát az ember. Megölelt, megcsókolt engem búcsúzóul a kedves néne, feleségemet is körbeszerette, újra megsimogatta a haját, és megáldotta:
– Adja Isten, hogy teljesüljön a vágyad, édes lányom!
– Az bizony nagyon jó lenne, Böske néni!
– Bízzál csak Szűz Máriában, lányom!
– Bízom benne, Böske néni! – nyugtatta a szomszédasszonyt a feleségem.
(Folytatjuk)
