Molnár Tamás szülőhelyének Szilágyit vallja, a mindennapjait évek óta Ausztriában, Grazban tölti, ahol a zeneakadémián (Universität für Musik und darstellende Kunst Graz) negyedéves hallgató. Esete példázza, hogyan lehetséges otthonról haza ingázva karriert építeni…
Motivációról, kétlakiságról, dzsesszről beszélgettünk.
Hangszerjátékot tanulni a gyermekkortól érdemes, mondják. Benned mikor kezdtek megmutatkozni a (komoly)zenei ambíciók?
– Általános iskolás koromban kerültem kapcsolatba a hangszerekkel. Régen volt, de pontosan emlékszem rá, azokban az években az általános iskolások közül elég szép számban iratkoztak be a diákok az apatini Stevan Hristić Általános Zeneiskolába ki-ki különböző hangszerre. A beíratott gyerekek körében a fúvós hangszerek (klarinét, trombita, fuvola) voltak a legnépszerűbbek. Én a szaxofont választottam, nem is tudnám pontosan meghatározni, hogy miért…Talán az alakja, különös hangszíne miatt. Ötödikes koromban kezdtem el a tanulmányaimat az apatini zeneiskolában Koleszár Nándor tanár úrnál. Ő amellett, hogy párját ritkító klarinétművész, különleges pedagógus is egyben. Nem mindennapi módszerei vannak arra, hogy megszerettesse, vagy legalábbis elviselhetővé tegye a napi, akár több óra gyakorlást is. A versenyekből sem maradtunk ki, sikeres szereplések, rangos helyezések születtek. Miután befejeztem az általános iskolát, és vele párhuzamosan az általános zeneiskolát is, úgy döntöttem, hogy a zene az kell, a zene az, ami kell nekem. 2004 őszén elkezdtem középiskolai tanulmányaimat a szabadkai Lányi Ernő Középfokú Zeneiskolában, szaxofon szakon. Ott a tanárom ifj.Kucsera Géza volt. Szintén meghatározó évek jöttek: ekkor kerültem közelebbi kapcsolatba a dzsesszel (addig ugyanis kizárólag klasszikus zenét tanultam), továbbá a miliő, rengeteg tehetséges ifjú zenész és kiváló tanár egy helyen… Bár a középiskolában is klasszikus zenei szakra iratkoztam (mivel dzsessz szak nem volt, sajnos), a klasszikus zene mellett rengeteg dzsesszt hallgattam, élénken érdeklődtem e különleges zenei stílus iránt. Az előbb említett tanárom, ifj.Kucsera Géza – aki egy képzett dzsessz-szaxofonos – volt a segítségemre, hogy elsajátítsam az alapokat amellett, hogy a fő szakirány a klasszikus zene volt. Tőle kaptam a legelső dzsesszfelvételeket, kottákat, könyveket. Középiskolában sokat jártam klasszikus zenei versenyekre, jó eredményekkel tértem haza, és ekkor sem volt kérdéses a napi négy óra gyakorlás.
Közben nem feledkeztél meg Szilágyiról, sőt magáról Nyugat-Bácskáról sem… Például mi a Négyesfogat (Szilágyi, Doroszló, Gombos, Bácskertes közös művelődési rendezvénye) egyik körútjáról ismerjük egymást.
– 2005 nyarán a szülőfalumban, Szilágyin elindultak a kezdeményezések az akkori fúvószenekar fiatalítása érdekében. Lelkesek voltak, sorban kezdtek belépni az ifjak a helyi fúvószenekarba, melynek tagjai akkor hatvan és hetvenöt év közötti zenészek voltak. A fiataloknak sikerült velük és egymással is hatékonyan együttműködni.
Az elkövetkező időszakban sokat próbáltunk a minél jobb zenekari hangzásért, valamint kottákat szereztem be a repertoár bővítéséért. 2006 nyarán sikerült megvalósítanunk sok helyi zenészcimborám álmát: falubúcsúnkra megalakult a Szilágyi Ifjúsági Fúvószenekar, akkor huszonhat taggal. A következő években ez a szám fokozatosan emelkedett, a 2008-as búcsúi térzenén már harminckét tagot számlált. Zenekarunk elsődleges célja, hogy falunk eseményeit játékunkkal szebbé, emlékezetesebbé tegyük. Megalakulásunk óta számos fellépésünk volt Vajdaság-szerte. A fúvószenekar mellett a helyi József Attila Művelődési Egyesület keretein belül megalakult a néptánccsoport is. A néptáncegyüttes zenei kíséretét egy kisebb, hét-nyolc tagú, túlnyomórészt fiatalokból álló fúvószenekar adja. Ezzel a formációval is sokat szerepelünk közösségünk nagyobb ünnepein, továbbá fesztiválokon, szemléken.
Ezek szerint a népzene, a klasszikus zene és a dzsessz mind jól megfér benned egymással…
– Természetesen. A középiskolás évekhez ugyancsak sok zenélős emlék fűz. Négy évig tagja lehettem a Szabadkai Városi Fúvószenekarnak, valamint a város szinte minden nagyobb zenei eseményén ott voltam, hol fellépőként, hol pedig hallgatóként. A legemlékezetesebb zenei események számomra mégis az akkori dzsesszkoncertek voltak, ahol a szaxofontanárom is sűrűn fellépett pár zeneiskolai tanárral karöltve. Ezeken a koncerteken sokszor nem csak hallgatóságként vettem részt, előfordult, hogy egy-két szám erejéig a színpadra is felmerészkedtem. Nagy jelentőséggel bírtak az ilyen és ehhez hasonló alkalmak. Nemcsak mert imádtam hallgatni ezt a fajta zenét, hanem azért is, mert ennek nyomán érett meg bennem negyedikes középiskolás koromra a döntés, hogy én bizony kimondottan a dzsesszel szeretnék foglalkozni. Annyi itthon a tehetséges dzsesszzenész, de sajnálatos módon ritkán tudják bemutatni a tudásukat. Nincs elég fellépési lehetőség, koncert, fesztivál, ahol ezek a kiemelkedő művészek érvényesülni tudnának. Jó volna, ha Szerbiában is sikerülne egy olyasfajta zenei kulturális atmoszférát kialakítani, melynek keretein belül a dzsessz is hallgatóságra lelne.
Mindezt szem előtt tartva választottál oktatási intézményt?
– Gyors döntés volt. Grazban már évtizedek óta elismert dzsesszzenei tanszak működik. Ifj.Kucsera Gézával készültem fel, és 2008 nyarán sikeresen felvételiztem az akadémia dzsessz-szaxofon szakára. A két tanárom jelenleg Karlheinz Miklin és Heinrich von Kalnein professzor. A nyelvi nehézségek is leküzdhetőek voltak, négy hónapig jártam nyelviskolába. Az ottani oktatásról és a körülményekről ódákat tudnék zengeni. Rengeteg külföldi tehetséges diák jár az akadémiára, valamint csodálatra méltó játéktudással rendelkező tanárokat ismerhet meg az ember, dzsesszlegendákat hívnak meg vendégtanárnak, különböző műhelyeket tartanak és így tovább. Egyetemistaéveim során olyan hírességek előadásain, óráin vettem részt, akikről álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer személyesen is találkozhatom velük és élőben élvezhetem a játékukat. Mind maradandót alkottak a műfaj történetében, például Don Menza, Bob Brookmeyer, Lee Konitz, Gary Foster, Bob Mintzer, Jimmy Cobb, Donny McCaslin, Miguel Zénon, Dick Oatts.
Kik a személyes kedvencek, példaképek, ha úgy tetszik?
– Akadémistaéveim elejétől Sonny Stitt, Julian „Cannonball” Adderley, Charlie Parker, Jackie McLean, Sonny Rollins, John Coltrane, Dexter Gordon a példaképem, és még sorolhatnám…
Jól gondolom-e, hogy a műfaj hozadéka, az improvizáció mellett, a zenekarban való (együtt) gondolkodás is?
– Több formációban volt szerencsém játszani, különböző kvartettekben, kvintettekben, valamint ismét egy régi nagy álmom megvalósítása, hogy a Big Bandben is játszottam és játszom máig. Számos olyan zenei esemény zajlik Grazban, Bécsben, ahol a dzsessz kedvelői is megtalálhatják az áhított muzsikát. Heti szinten érkeznek hírességek koncertezni, vagyis a kulturális élet igen gazdag Ausztriában. Nálunk Szerbiában sajnos ez nem adatik meg.
Nagy kontraszt…
– Ami azt illeti, ott sem tálcán kínálják a lehetőségeket, de zenei téren sokkal könnyebb érvényesülni. Érdekesnek találom az atmoszférát, az emberek szabadidejükben eljárnak színházakba, koncertekre. Szemben az itt élőkkel… Mértéktelenül sajnálom ezt a kiszolgáltatott, kihasznált, ugyanakkor dolgos vajdasági népet, akik a hazánkban már évek óta uralkodó, áldatlan politikai helyzet következményeit szenvedik. Kiskoromtól kezdve nagyon kötődöm a szülőfalumhoz. Bár nem szenvedek különösebb honvágytól, amikor csak tudok, a tanév közbeni szünetekben szinte mindig hazatérek Szilágyira, a szüleimhez, a barátokhoz, az ismerősökhöz. Az elmúlt tíz évben a szilágyi közösség sok szépet alkotott: tájház nyílt, fúvószenekar és néptánccsoport alakult újra, nyugdíjasotthont alapítottak, a templomot is sikerült felújítani. Viszont fájó dolog azt látni, hogy a kilencvenes évek óta mennyi életre való fiatal – sok esetben családok – hagyták el a falut, és indultak el a nagyvilágba a jobb megélhetésért, szebb jövőt remélve. Egy példa: én személy szerint 1989-es születésű vagyok, az akkori évben huszonnégy gyermek született, és ebből csupán kilencen fejeztük be 2004-ben az általános iskolát Szilágyin, mivel a többiek már akkor külföldön nevelkedtek. Olykor eltöprengek, hogy ha itt anno nincs ez a háborúskodás, ha egy olyan országban élnénk, ahol az emberek munkáját megbecsülik, valószínűleg senki sem ment volna el. Az a rengeteg fiatal mind itthon marad, itt alapít családot, és a jelenlegi alig ezerfős magyar lakosság helyett kétszer ennyi magyar élne Szilágyin. Lehet, elkanyarodtam a témától, de ezek a gondolatok kikívánkoztak belőlem.
Érzelmi kötődés a szülőhelyhez kontra lehetőségek külföldi tárháza?
– Ausztriában jelenleg talán semminek sem érzem a hiányát, a lehetőségek valóban adottak, ha az ember nem rest küzdeni, érvényesülni tud. Jó volna azonban egy olyan országba hazatérni, ahol a nyugatihoz hasonló, emberbaráti politika uralkodik, ahol nincs ez a kiszolgáltatottság… Szakmai szempontok alapján mindenképpen Ausztriára esne a választásom, ha választanom kéne, viszont a pótolhatatlan családi és baráti légkör úgyis hazahívna, amit ki is használnék, amikor csak alkalom adódna, mert Ausztria nincs a világ végén. Volt már eset, amikor három hónapig kint tartózkodtam Grazban, és már hiányzott az itthoni atmoszféra. Jó itthon, relaxálni, tisztulni lelkileg, viszont a szívem valamilyen szinten egy idő után visszahúz oda, ugyanis itthon, sőt az egész környéken semmi dzsesszélet nincs. Hiányozni kezd az iskola, az ottani társaság, a közös zenélés, egyszóval a grazi dzsesszélet. Ami biztos, hogy szeretném ugyanitt befejezni a master képesítést. Sok Ausztriával kapcsolatos tervem van. A legnagyobbnak minősül talán az, hogy saját, szakmailag elismert zenekart (kvartettet vagy kvintettet) alapítsak.
Mutatkozik-e rá esély?
– Már jó néhányszor voltam stúdióban, egyszer az akadémia big bandjével készítettünk egy nagyszerű lemezt, melyet ezer példányban adtak ki Ausztriában, ez elég kis számot jelent. Ahhoz, hogy valaki komolyabb hírnevet szerezzen a zenei piacon, sokkal több lemezt kell kiadnia, valamint a kiadott cédé mennyiségének a lehető legnagyobb számban el is kell kelnie… Ma, aki bele szeretne vágni egy komolyabb zenei anyag kiadásába, nagymértékű háttértámogatásra, szponzorokra van szüksége. A mi lemezkiadásunk költségeit, melyet a big banddel készítettünk 2010-ben, egy grazi alapítvány támogatta, valamint a Művészeti Akadémia. Ezer cédé legyártása, kiadása is nagy összeg volt. Belegondolni is rossz, hogy mennyibe kerülne egy projektum nagyobb számban való terjesztése egy híresebb kiadónál?! Az említett hangzóanyaggal nem az volt a célunk, hogy meggazdagodjunk, nem is kaptunk semmiféle jutalékot, mivel ez a big band az egyetem keretein belül működött. Az osztrák zenei piacon való megjelenést kívántuk elérni, és az egyetem hírnevét öregbíteni. Volt alkalom stúdiófelvételre saját zenekarral is, az egyik két évvel ezelőtt, a másik pedig idén januárban, viszont ezek kis projektumok voltak. A zeneakadémiának igen komoly, korszerűen felszerelt stúdió áll rendelkezésére, ha valaki felvételt szeretne rögzíteni, 200 euróért vehet négy óra rögzítési időt. Ebben az árban pedig benne van az rögzített anyag első osztályú hangmérnöki megmunkálása (vágás stb.), valamint négy cédé elkészítése. Az akadémián minden szemeszterben vannak pályázatok stúdiófelvételezésre, vagyis akadémiai finanszírozásra. Kétszer megpályáztuk a kvartettünkkel (szaxofon, zongora, nagybőgő, dob formáció), és mindkétszer meg is nyertük, az elkészített cédéket pedig megtartottuk emlékként.
A hazahúzó és elfelé tartó ingázó ingája, hogy sejted, merre billen ki majd végül?
– A végleges döntés a távoli jövő titka még, és a későbbi, előre nem látható körülményeim függvénye persze. Az improvizálásban azonban, a dzsessznek hála, van már némi gyakorlatom.
