Nem sokan gondolnák, hogy a 15. században a Tisza jobb partjától nyugati, illetve déli irányban apró falvak sokasága sorakozott. Jobbára a nevük maradt fenn azokban a kisszámú okmányokban, amelyek túlélték a török hódoltság korát.
E falvaknak kevesebb szerencséjük volt, mint az őket emlegető dokumentumoknak: többségüket elpusztította a Mohácsról győztesen visszavonuló török had. Csak néhányuk újult meg, mégpedig annak köszönhetően, hogy maguk a törökök tartották fenn a hódoltság korában stratégiai vagy gazdasági megfontolásból. Ezek a települések őrzik majd a Tisza–Maros határőrvidéket is a 18. század első felében, immár másik nagyhatalom érdekeit szolgálva, s lesznek az újratelepülés, az újrakezdés hajtómotorjai.
Közéjük tartozott Zenta is, amely a tatárjárást követően szerencsésen megújul, s a budai káptalan birtokaként előbb virágzó falu, majd a 15. században mezőváros (oppidum) lesz, 1506-ban pedig királyi városi rangot (civitas) kap II.Ulászló királytól. A városnak fénykorában sem lehetett 900–1000-nél több lakosa, ami akkoriban szokványos volt egy átlagos nagyságú magyar város esetében. Persze ez a szám is csak feltételezés, mint megannyi egyéb részlet, amelyről nem maradt ránk írott forrás. A hiányzó részletek megvilágításában sokat segíthetnének a módszeres régészeti kutatások, ezek azonban több okból elmaradtak, ezért meg kell becsülni minden olyan középkori tárgyat, amely leletmentések során, véletlenszerűen került a múzeumba (s kerül majd remélhetőleg a jövőben is). Ezek legjava egyébként ott látható a zentai Városi Múzeum állandó kiállításán, fájóan kevés, és mégis sokat ki lehet olvasni még ebből a töredékből.
Itt vannak például azok a kályhacsempék, amelyek a Tisza-parti gabonatárolók alapozásakor kerültek elő 1958-ban. Sajnos itt is elmaradt a szakszerű feltárás, a néhány csúcs- és párkánydísz, illetve bögrés kályhaszem alapján ezért nem tudunk messzemenő következtetéseket levonni. A csempék mázatlan, vörös égetett agyagból készültek, a csúcs- és párkánydíszek kombinált technikával, a kályhaszemek korongolással. A kályhaszemek jó állapotban kerültek elő, a díszek viszont eléggé töredékesen. Kivételt képez az a két alakos csempe, amely megérdemli a megkülönböztetett figyelmet. Természetesen a szakemberek már korábban megpróbálták megfejteni, mit ábrázolnak a csempék. A nehézséget az okozza, hogy mindössze kettő van belőlük, ezért nem lehet az összes többivel együtt, valamilyen összefüggésekben értelmezni.
Egyikük esetében egyértelműen Ádám és Éva édenkerti idilljéről lehet csak szó, a másik viszont már vitára adhat okot. Az egyetlen eddigi javaslat, mely szerint a házasság szatirikus ábrázolása tűnik fel (a nő meglovagolja a férfit, vagyis ő a tulajdonképpeni úr), tetszetős, de nem igazán megnyugtató. Azt kell ugyanis feltételeznünk, hogy a két díszcsempe egy sor(ozat) része, egyfajta történetet mesél, ezért a megoldás talán önmagától kínálkozik: a díszcsempék mindegyike valamilyen bibliai jelenetet ábrázolt-mesélt el. Nekünk csak azt kellene kikutatni, hogy ebben az esetben melyiket.
A kályhacsempéket nagyon nehéz stílusban besorolni, felcímkézni. Tudjuk, hogy Magyarországon a kályhák elterjedése a 14. század végétől követhető nyomon, először az uralkodói-főúri környezetben, majd a 15. század folyamán, a házak „füsttelenítésével” (megjelenik a kétosztatú lakóház) a városok, falvak jómódú lakosainál is. A korszak elején a gótikus csúcsíves díszcsempék dominálnak, később – az általános törekvések jegyében – már a reneszánsz stílusjegyek, bár a csúcsíves csempék nem tűnnek el teljesen. A vidéki kályhásműhelyek nyilván főűri példákat követtek, de ezt viszonylag szabadosan tették, ezért itt pláne nem kell letisztult stílusokat keresni. Ezért a zentai csempék kormeghatározásánál is nem annyira a stílus, mint inkább a bögrés kályhaszemek jelenléte van segítségünkre, a „bögrés kályhák” széles körű elterjedése ugyanis a 16. század elejére tehető, tehát a mi kályhánk is legkorábban a 15. század végén készülhetett.
Ha a csempéinkhez konkrét analógiát próbálunk keresni, leginkább a nadabi (1957) és a kevermesi (1963) figurális kályhacsempékkel rokoníthatók, elsősorban az ábrázolás tekintetében, de mindenképpen az ún. „népies” (én inkább azt mondanám: provinciális), főleg a Dél-Tiszántúlon fellelt csempékkel. Itt kell keresni valahol azt a műhelyt is, ahol a zentai kályhacsempék készültek, hiszen a rendelkezésünkre álló források szerint Zentán a középkorban nem volt fazekascéh.
Ha még tágabb összefüggéseiben szemléljük őket (különösen az erdélyi példákhoz viszonyítva), akkor talán hajlamosak vagyunk lebecsülni, vagy legalábbis lenézni ezeket a vidéki csempéket, hiszen mind az előállítás technológiáját tekintve (még a díszcsempék is máz nélküliek), mind a művészi kivitelezés terén elmaradnak más régiók kályhaművességétől. Szem előtt kell azonban tartanunk azt is, hogy Magyarország déli részén nem voltak olyan jelentősebb városok-kézművesközpontok, melyek kisugárzása kellőképpen hatott volna ezekre a vidéki kályhásokra. Másrészt a 15. század folyamán a törökök egyre jobban szorítják az abroncsot Magyarország körül. A 16. század első két évtizedében belharcok is bizonytalanná tették a vidék életét, a déli országrészeken különösen, ami természetesen nem kedvezett a kultúra terjedésének, a lakáskultúrának sem. Ennek tükrében kell tehát látnunk s megbecsülnünk a zentai alakos kályhacsempéket is, amelyek egy vidék és egy korszak gazdasági és művelődéstörténeti kordokumentumai, másrészt pedig értékes, ritka adalékok Zenta helytörténetéhez. Naiv szépségükkel pedig minden bizonnyal az ínyenc és értő művészettörténészt is elragadtatják.
