fájdalmas rezzenéssel
ébred ez a nap
lidérces takaróját göngyöli az álom
kiürült tárgyalóterem a lélek –
magába roskadtan szendereg a fotel
anyám alteregója – kis sziget
a hullámok állandó ostromában
vaksin hunyorít a tükör
– feneketlen tengerszem –
magába szippantotta arcod ó asszony!
s mi hiába lessük az ajkadról elszálló
pillangókat
tékozló angyalok szedik csokorba
gondosan ápolt virágaidat
a versből kihullnak a szavak
eltaposott béka: hangulatom
mankón vonszolja magát a lélek
márványra fagy simogatásunk
a szél elengedi a fák sörényét
és nyüszítve elfekszik
a kápolna lábainál
pacsirta sír
az ég kék színpadán
a napba nézek: fekete folt
s ezután bármire esik pillantásom
kíséri azt a gyász pecsétje
csak bámulok a világba tehetetlenül
ríva gyámoltalanul mint gyermek
és harcolok tovább – övék a játszma –
földi és égi istenekkel
életem felét temetik uram
dörömbölnek a káromlások mint imamalom
vidd testét mely értük megtöretett
lelkem másik felét
a pokolnak adom
néma a búcsúzásom anyám
de örök mint sziklák öléből szabadult
hegyi patak panaszos mormogása
megkondul a város az ég harangjában
s míg mi tenyered melegét idézzük
imát rágcsálva mint rágógumit
bepólyál életed villámától vakult éjszaka
virággal borítjuk a föld sebhelyét
s aztán megyünk
sötétbe vesző útjainkon
élni mi nekünk megadatott
míg zarándokhelyeden
Anyám
kis szirmokra lopja
az ég csücskét
s szemed kékjét az Isten –
