Az igekötők fontos szerepet látnak el nyelvünkben: vagy módosítják (ír–átír), vagy megváltoztatják (számol–beszámol–leszámol) a velük szerves kapcsolatban álló igék jelentését, vagy pedig befejezetté (mond–megmond) teszik a cselekvést. Ezt a szabályt, nyelvi műveltségre való tekintet nélkül, minden magyar anyanyelvű ember alkalmazza, még ha nincs is tudatában. Nem árt, persze, ha tudatosítjuk magunkban a nyelvi törvényeket, főként pedig annak válik hasznára, akinek az írás a kenyere.
Özönével sorolhatnánk a példákat annak bizonyítására, mennyire pontatlanná silányul stílusunk, ha felületesen, szerepüktől eltérően használjuk az igekötőket. A fogalmazás szabatosságát segítő kéziratgondozói munka kiszűri ugyan a hibák nagyját, mégis marad elegendő ahhoz, hogy megállapíthassuk, az igekötők alkalmazásában három hibatípus ütötte fel a fejét sajtónkban: 1)az igekötő hiánya, 2)fölösleges használata, 3)az igének nem megfelelő igekötővel való összekapcsolása.
Az első esetben rendszerint arra nem ügyel kellőképpen az újságíró, milyen nagy a különbség a folyamatos és a befejezett cselekvés között. Ezt írja például: „A jó értelemben vett bölcselkedőnek is a valóságot gyökeresen változtató cselekvés a célja”. Holott nyilván ezt akarta kifejezni: a valóságot megváltoztató, erre utal a „gyökeresen” módhatározó is. Egy tanulmányban pedig a következő mondatra akadtunk: „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez – fogalmazta a költő hitvallását Petőfi”. Ez esetben még bántóbb a cselekvés befejezettségét jelző meg igekötő hiánya. Mert tény ugyan, hogy Petőfi a költői hitvallást az alkotás ihletett óráiban addig fogalmazta, míg el nem jutott a végeredményhez, de miután a gondolat verssé érett, egyszersmind megfogalmazást nyert, csakis befejezett cselekvésként beszélhetünk tehát róla.
A második hibatípus ugyancsak a folyamatos–befejezett igei jelleggel áll összefüggésben, az előbbinek az ellentétpárjaként. „S azzal is megmagyarázhatjuk e hatást – írja egy tanulmány szerzője –, hogy a század polgári világában már meglevő szorongás- és létélményeknek tudott következetesen és módszeresen hangot adni.” Itt fölösleges az igekötő, mert a mondat a magyarázatnak csak egy lehetőségét villantja fel.
Talán a diáknyelvi-jasszos „játssza az eszét” szókapcsolat mintájára kerülhetett egy színes írásba a következő: „Játssza a becsületét”. Ennek így semmi értelme. Csak sejteni lehet, hogy a szerző ezt akarta írni: eljátssza a becsületét. Micsoda különbség!
A harmadik hibatípussal kapcsolatban okunk van tájnyelvi, nemkülönben szerb hatásra gyanakodnunk. Mert mi más, ha nem tájnyelvi sajátság megnyilvánulása az, hogy a megmarad helyett minduntalan a kimarad kerekedik ki az újságíró tolla alól („Csak újévkor tíz tonna kenyér maradt ki”, olvashattuk egy riportban), a meggyorsul helyett a felgyorsul (például a problémák megoldása) stb.?
A szerb hatás pedig az efféle mondatokban érhető tetten: Kimentek vacsorázni / Izlaze na večeru; Átmeséli a mű tartalmát / Prepriča sadržaj dela stb. Az előbbi esetben a magyar legfeljebb a konyhába megy ki vacsorázni, ha pedig házon kívül akarja elkölteni estebédjét, akkor elmegy egy étterembe. Úgyszintén a magyar elmondja a mű tartalmát, s ennek során megesik, hogy ha a mű tartalmát nem is, de a délutánt átmeséli.
Nem hagyhatom említetlen, hogy van két szavunk, amely csak igekötővel összefonva alkot értelmes igét, nélküle nem fordul elő sem a hétkötetes, sem a kézi értelmező szótárban: az egyik a be-, ki- lefejez, a másik az át-, be- fel-, kiiratkozik. Ezt jó lenne észben tartanunk. Az első általában ilyen szövegkörnyezetben díszeleg: „most fejezi tanulmányait”. Ugye, mondanom sem kell, hogy ez tőrőlmetszett „szerbizmus”? A másik, amely gyakoriságban felülmúlja a végez-végzi helyébe tolakodót, úgyszintén tükörfordításnak minősül.
De hát miért is kellene idegen mintákhoz folyamodnunk, amikor megvan a félreérthetetlen jelentéstartalmú szavunk?!
Alighanem az elkövetők maguk sem tudják. Mint a magyar kereskedelmi tévécsatornák műsorvezetői, afféle magakellető modorban, ilyen szószörnyeket eszelnek ki és terjesztenek Kárpát-medence-szerte, mint a bevállal és a beazonosít. Még hogy be! De hova be, s mit? Rémes!
A jó emlékű Lőrincze Lajos, a világ magyarságának nyelvművelő professzora az ilyen agresszívan előtolakodó szavakra legyintve azt ajánlotta, ne vegyünk róluk tudomást, olyannyira ne, hogy soha ne használjuk őket, így majdcsak kikopnak a beszédünkből. Én sem ajánlhatok mást.
