Mármint azok számára, akik megengedhetik maguknak ezt a – napjainkban, de a térségünkben is – mára immár luxusnak számító passziót.
Mert mint minden szinten, ezen a területen is visszafejlődés tapasztalható. Mintha valaki szándékosan keresztbe tenne azért, hogy a primitív globalizálódásba zártság léleknyomorító állapotát minél hatékonyabban fenntartsa. De tulajdonképpen nem a sokak számára ellehetetlenített utazási lehetőségekről, illetve azok kivitelezhetetlenségéről kívánok szólni, hanem arról, hogy a másutt felkínált, esetleg több évszázados turisztikai látnivalók tekintetében miképpen állunk mi itt, szűkebb pátriánkban.
A húsvéti és május elsejei utazási kínálatok között az európai nagyvárosok, illetve egykori kulturcentrumok nagy számban megtalálhatók. Aki, úgymond, csak művelődni akar és nem a bevásárlóközpontokat részesíti előnyben, a múltból örökül hagyott csodálatot, áhítatot keltő és lenyűgöző ókori, majd pedig gótikus, reneszánsz, barokk és persze a szecessziós épületek, létesítmények miatt választ ki magának, érdeklődési körének megfelelően, egy-egy úticélt.
A vidékünkről ilyen céllal útnak indulók újra és újra nemcsak arra csodálkoznak rá, hogy milyen varázslatos múltbéli örökséggel rendelkezik pl. egy-egy nyugat-európai város vagy a példaértékűnek is tekinthető kisázsiai régió, melynek partjait az Égei-tenger vize mossa, de rögtön szűkebb pátriája is eszébe jut, lévén hogy ott a múlt megbecsülése, lett légyen az szellemi örökség vagy anyagban kifejezésre juttatott egykorvolt valóság, igen alacsony szinten mutatkozik meg.
A hagyományőrzéshez való viszonyulásnak kulturális nívója teljes mértékben tetten érhető annak alapján, miképpen őrzi meg egy-egy közösség vagy régió múltjának hagyatékát függetlenül attól, hogy a történelem viharai miképpen alakították a nemzetfüggő országhatárokat.
Példaértékűnek neveztem Törökországot, melynek területén hellén kori, kereszténység kori és természetesen az iszlám térhódítását követő évszázadok kőben kifejezésre juttatott eszmevilágának nagyszerű objektumai válnak láthatóvá annak a múltmegőrző munkálkodásnak köszönhetően, melynek szándékában nem az identitásvesztést elősegítő rombolás által előkészített majdénmegmutatom öntelt magamutogatása tombol, hanem a tisztelet és a megbecsülés az egykorvolt valóság iránt. Meg az emberben rejtőzködő isteni szikra ihlette teremtőerő kiteljesedése iránt.
Tisztelete és megbecsülése mindannak, amit az előző korokban élt és tevékenykedett elődök alkottak a maguk gyönyörűségére és esztétikai elvárásaik megvalósítására az Isten teremtette tökéletességgel folytatott párbeszéd részeként, így akarván megérinteni az örökkévalóságot az időkorlátok közé zárt mulandó világban.
Mindez eszembe jutott a múlt század kilencvenes éveiben, s jut eszembe ma is, különösen akkor, amikor szülőföldem igencsak kisszámú, régi létesítményeit próbálom számba venni, és azt kell megtapasztalnom, hogy a megőrzésük irányába tanúsított nemtörődömség és lekezelő, hányaveti rátartiság miképpen gyökérteleníti el, fosztja meg identitásától életterünket.
Azt tudom, hogy pusztítást hordozó viharokban igen-igen bővelkedett ez az európai térségek viszonylatában is áldott és végtelen bácskai rónaság, meg hogy a tova tűnő emlékezet mind kevesebb állandóságot sugalló relikviát tarthat számon. De talán nem kellene/kellett volna eddig sem, siettetni a régi értékek elveszejtését, ebek harmincadjára kerülését, emberi meggondolatlanságból, hetvenkedésből, illetve az öntelt egyéni akarat érvényesítését bizonyítandó.
Az ember vagy a közösség az idő folyamatában annyit ér, amennyit képes okulásképpen elfogadni, átmenteni és hasznosítani a múltból, majd pedig tovább fejleszteni a saját jelenét az örökségül kapott, felbecsülhetetlen értékű tapasztalatok segítségével. A múlt megsemmisítése egyenlő az identitásvesztéssel. Jól tudták ezt a egykori kolonizálók, akik a civilizálás jelszavával élve autochton kultúrákat töröltek el a föld színéről.
Jól gondoljuk meg tehát, hogy mit cselekszünk!
