Tanítás előtt és után, a hétvégéken, a nyári és téli szünetben egyaránt itt töltöttem az időm jelentős részét. Szinte az otthonom, az itt dolgozók pedig a testvéreim voltak.
A szüleimé volt ez a kis sarki kávézó – egyesek szerint kocsma –, ahol életem nagy részét töltöttem. Nem épp a legújabb épület. Falain már mélyedéseket vésett az idő vasfoga, és a cserepek sem piroslanak már olyan szépen. De bármilyen állapotban is lesz, nekem mindig szép marad, mert abban az esetben, ha „valamihez” érzések kötnek, az a „valami” egyúton helyet kap a szívemben, és fontossá válik számomra.
Nem volt nagy helyiség, pont megfelelő ahhoz, hogy az ember ne érezze magát kényelmetlenül. A falai zöld, sárga és bordó árnyalatok különböző kombinációjával voltak bemeszelve, rajtuk sok-sok képpel. Ezeket a képeket édesapám készítette azzal a fényképezőgéppel, amit még a legelső fizetéséből vett. Mindig is csodálattal töltöttek el ezek az alkotások, de legjobban a raktár ajtaja felett lógó fénykép ragadott meg igazán. Piros keretbe volt helyezve, és a folyópartot ábrázolta. Akárhányszor rápillantok, szabadságot, tettvágyat érzek, a nyári esték illatával megfűszerezve. Tanítás után, amikor a házit csináltam, nem tudtam megállni, hogy pár perc erejéig ne vesszek el benne. Voltak még előhívatott fotók: emberekről, tárgyakról, és egy a szüleimről is –mindez egyedi keretbe helyezve, ahogyan az illik. Általában halk jazz szólt, ami még varázslatosabbá tette a légkört.
Az asztalok nagy része régies varrógépekből lett kialakítva, amiket nagyanyám kapott a varrodától fizetésképpen, amikor bezáratták. Jónéhány vendégünk azzal szórakoztatta magát, hogy lábával forgatni kezdte a kereket az oldalán, miközben újságot olvasott vagy a reggeli kávéját fogyasztotta. A székek mintáit apa és anya formálta ki, amikor ötéves voltam. Én is segítettem volna nekik, de igyekezetem a fiatal kezemmel inkább csak hátráltatta őket. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy a pult jobb oldalánál levő bárszék az én ülőhelyem lesz, és azóta sem tágítottam mellőle. Döntésem egyik oka talán az volt, hogy innen könnyedén meg tudom szemlélni a vendégeket – és persze magamat is – a bal oldali falon levő nagy, faragott fakeretes tükörből.
Ami még különösebben megragadta a figyelmem, az a „Tilos a dohányzás!” c. táblácska volt, divatjamúlt betűkkel írva. Ez a tilalom természetesen nem volt érvényes, és a kávézónk egyik jellegzetességei közé tartozott, hogy a cigarettafüst szinte mindig jelen volt
– ám nem akárhogy. A levegővel keveredve különleges – szinte emberi – alakzatot formált. Nem tudom, hogy ezt más is látta, vagy csak én, de az biztos, hogy létezett. Csak úgy, mint az az idős bácsi, aki képes volt órákig játszani a kissé elhangolódott zongorán. A szemeimet magára ragasztotta, és még véletlenül sem engedte, hogy levegyem róla a tekintetem. Nem volt túl szép, se ápolt. Szakadt, kockás inget viselt, borostával az arcán. Élvezte amit csinált. Soha nem kérdezte, hogy szabad, vagy hogy lehet-e egyáltalán játszani a billentyűzeten, és soha senki nem mondta neki, hogy hagyja abba. Valószínűleg akkor lettem szerelmes a zenébe. Sajnos, reménytelenül, mivel nem képeztem a hallásom. A beszélőkémet viszont annál inkább. No nem a tanfolyamokra és hasonlókra gondolok... A vendégekkel, a pincérekkel folyton beszédbe keveredtem, akaratom ellenére is. Nem mintha nekem kétszer kellene mondani, hogy beszéljek valamiről. Párszor eljöttek a barátaim is, akikkel saját asztalunk volt, amit körbe ülve órákig beszélgettünk. Megvitattuk az aznapi történéseket egy jó erős és fekete kávé, vagy egy forró tea társaságában. Édesapám nem nézte jó szemmel az efféle csevegéseket, mert azt akarta, hogy többre vigyem az életben, minthogy egy kávézóban üssem el az időmet. Én azonban szívesen „rekedtem” volna meg itt. Ezért elég sokszor ütköztek nézeteink. Ha mást nagyon nem is, de a makacsságom tőle örököltem...
Kiúszok a gondolataim tengeréből, mert könnyezem. A középiskolai tanulmányaimat befejezve a kávézóban dolgoztam, apám akarata ellenére, aki kölcsönt vett fel, hogy működtetni tudja azt. Belebukott. Belebuktunk... A szíve nem bírta a sok idegességet, és roham vitte el tőlem őt és édesanyámat is. Én látszólag tovább éltem, azonban a kávézóval és velük együtt akkor már meghaltam...
Nem találtam értelmét annak, hogy tovább tanuljak, ezért az elkövetkezendő éveimet külföldön töltöttem, ahol ideiglenes munkák keresetéből éltem – vagy azokból se. Sodródtam az élet tengerén a háborgó hullámokkal. Egyszerűen nem volt erőm az ellenálláshoz. Kiüresedettnek, értelmetlennek éreztem a puszta létemet is, s az évek elteltével egyre unalmasabbnak tűnt minden szín, hang és illat. Ilyenkor semmi másra nincs szükség, csak egy fényvillanásra. Egy fényvillanás, mely új dimenzióba léptet, és máris a kezdeteknél találod magad.
Itt ülök a bárszéken, a pult jobb oldalánál. A kifakult pirosas képkeretben levő folyópartot bámulom, amire rápillantva már nem érzem a szabadságot, se a tettvágyat, és a nyári esték illata is a múlté. Úgy, mint a szüleim és a kávézó is. Az asztaloknak, székeknek hűlt helye, a porlepte tükör pedig a lelkemmel együtt ordít fel a hiánytól... de egyszer úgyis elmúlik majd minden, bármi is történjék a születés, és a halál között...
(A novella a KMV múlt szombaton megtartott irodalmi vetélkedőjén a Kilátó különdíját kapta.)
