Húsz éve immár asszonyaink lázadásának, annak az időszaknak, amely a mi falunk, Oromhegyes legnagyobb történelmi eseménye volt. Ne higgye senki, hogy én most túlzok, mert az ember hajlamos az ilyesmire, ám én azt vallom, ilyen komoly dolog a mi kis közösségünkben fönnállása óta nem fordult elő.
Háborúba kezdett az országunk, számunkra idegen érdekek vezérelték a legfölsőbb vezetést, ám a mi vérünk is kellett volna szándékaik valóra váltásához, és nem rajtunk, behívott férfiakon múlott, hogy közülünk valahányan idegen mezőkön haraphattak volna fűbe, mert nem az ország védelmében, a szabadságért hullottunk volna el, hanem valami egészen másért. Azt hiszem, katonahalálunk nem lehetett volna hősi tett, még azt sem lehetett volna mondani az ottmaradókra, hogy elesett, ahogy szokás e szomorú katonasorsot megnevezni. Akkor én pontosan ezt éreztem. Elszorult a szívem-lelkem, tudatomban kikristályosodott, hogy a hazámnak hitt állam elárult engem, kivetni igyekszik személyemet és a falubéli generációmat is, mert szinte mindannyiunknak kézbesíteni akarták a behívókat. A kézbesítők egyike megtagadta a behívók széthordását, s ennek híre azonnal szétröppent a faluban, de a névsor is ismert lett nyomban, egy pillanatra ólomként rakódott a döbbenet a falura, vagy 200 embert akart elragadni közösségünktől a vérszomjas hatalom. Ekkor láttuk meg igazi arcát, amelyet évtizedeken át eltakartak előlünk, bábok vagyunk csupán, személyi számok, egyenruhába bújtatott tömeg leszünk, ölni megyünk idegenbe, rombolni, elpusztítani mások munkájának gyümölcsét, rabolni fognak valakik általunk. És megmagyarázzák majd nekünk, hogy magasztos tetteket hajtunk végre, nem bűnöket, tiszták maradunk a világ előtt. És Isten előtt? És önmagunk előtt? Ó, az a kézbesítő, köztünk az első szolgálatmegtagadó, akit később tettéért elítélt a katonai bíróság vagy valami más büntetőbíróság, s le is ült vagy három hónapot, talán ő adhatta az ötletet asszonyainknak az összefogásra.
Mi, behívott férfiak, legalábbis a többség, alighanem elhagytuk volna a családunkat, hallgattunk volna az erőszakos behívásra, de asszonyaink másként gondolkodtak, és nagyon hatásosan cselekedtek. Olyan szervezkedés lázadt föl az erőszak ellen, amellyel szemben nem volt eszköze militarizált világunknak. A férfiakat a katonai bírósággal fenyegették, de az asszonyokat azzal meghátrálásra bírni nem lehetett. És ők körbevettek minket, férfiakat, a párjaikat, aztán a gyakorlatban, a legnehezebb körülmények között is eleget tettek ősi kötelezettségüknek, megvédték a családot. Én akkor szembesültem ezzel az igazsággal, pedig volt előttem előbb is néhány példa, elsősorban az anyám, de mindkét nagyanyám is. Mindennapi küzdelmeiket érzékeltem is, láttam is, de akkor ez természetesnek tűnt előttem, hiszen mindig ott gőzölgött a tányér leves délben az asztalon, lyukas cipőben sem kellett járnom, pedig nem voltunk valami tehetősek.
Az asszonyaink béketüntetést szerveztek, aztán testükkel védelmeztek minket a Zitzer Clubban, és félelemtől reszketve váltak bátrakká, azt mondanám, igazi hősök voltak, de talán valaki túlontúl patetikusnak tartaná e megfogalmazásomat.
Az én feleségem is azonnal csatlakozott a szervezőkhöz, sokat is vállalt magára, mert nekünk akkor még nem volt gyerekünk, így több időt szakíthatott a köz dolgaira, mint az anyák.
Ez volt igazán a mi nagy bánatunk! Nem szállt gólya a kéményünkre, pedig házasságunk első pillanatától kezdve hívogattuk kedves madarunkat, csak nem talált utat házacskánkba. Elmentünk mi mindenféle kivizsgálásra, de hiába voltak a klinikai látogatások is, végül Újvidéken, Szegeden is csak azt mondták a professzorok, amit legelőször megállapított rólunk Szloboda László zentai nőgyógyász, gyerekeim, minden rendben van veletek, szeressétek egymást nagyon, és bizakodjatok!
Nyolc év bizakodás után következett be 1992 májusa, a behívások és az asszonylázadás kora, mi ketten nagyon szerettük egymást, de 10-én fölborult életünk rendje, bekényszerültem a többi szolgálatmegtagadóval a Zitzerbe, ott aludtunk egymás hegyén-hátán, nem gondoltam én azokban a napokban szerelemre meg gyermekáldásra, félelem nyomasztott, hiszen körbezártak bennünket páncélosok, elpusztítással fenyegettek, kő kövön nem marad, ha nem teljesítjük a hatalom parancsát. Rettenetes üzenet volt ez, följajdult bele kicsiny világunk! Félelmünket fokozta még az állandó rendőri jelenlét meg a katonai járőrözés, csupa olyan megnyilvánulás, amelyhez hasonlatos fönnállása óta nem esett a mi falucskánkban.
Viszont 11-én délután igazán megnyugtató volt, hogy munkaidő után megjelent a feleségem, megcirógatott, megfésülte kusza, kavargó gondolataimat. Sok a dolgom, kedves, mondta, és elviharzott a konyhába, ahol Maris nénivel, a szakácsnővel, Fifivel, a Club tulajdonosának feleségével meg más asszonyokkal, lányokkal pompás vacsora elkészítésébe kezdtek. Olykor, ha ideje engedte, kiszökött hozzám, kedveskedett, és különös fény égett a szemében, mint lánykorában, amikor udvaroltam neki. A vacsora elkészült, első komoly teljesítménye volt ez egy asszonycsoportnak, hiszen vagy háromszáz adagot tálaltak! Meg is kapta a készítők csoportja a legnagyobb elismerést, mindent eltakarítottunk! Nekem nagyon ízlett, és bevallom, kiéreztem a feleségem főztjének az ízét! Éjszaka aztán, amikor visszavonult a nők csoportja, beszélgettünk egymással, már nem is a katonaságról, de asszonyainkról, kedveseinkről, s az volt a csodálatos, hogy mindahányan, akinek a felesége főzött a konyhán, akárcsak én, fölfedezte párja főztjének az ízét. Ez talán varázslat volt, mert az asszonyok képesek mindenféle dolgokra, és az Isten segíti őket jó cselekedeteikben!
(Folytatjuk)
A fönti részlet Balogh István Virágot ültetni sisakba című megjelenés előtt álló kötetéből való. A szerző a könyvet Keszég Károly emlékének szentelte, apropója a Zitzer Szellemi Köztársaság kikiáltása és az oromhegyesi asszonyok sikeres lázadásának 20. évfordulója. A kötet bemutatója május 11-én este 6 órakor lesz Oromhegyesen.
