Az online kontextus sajátosságait kihasználó irodalmi művekről szóló beszéd egyik megállapítása, hogy hipertext szakít a linearitással, hiszen olyan nem folyamatos írás, amely elágazik és választási lehetőséget kínál az olvasónak, oly módon, hogy kereszthivatkozásai – hiperreferenciái révén linkeket teremt egy adott szöveg részei vagy különálló szövegek között. A hipertextualitás erős irodalmi kapcsolódásai miatt gyakran felvetődik a művészettel való viszonyának kérdése, a hipertextről szóló beszéd így magában foglalja az irodalmi szöveg problematikáját is.
A hipertext-recepció egyik közismert megközelítése, hogy a linkeket tartalmazó, online szöveg struktúrájánál és asszociációs jellegénél fogva sokkal alkalmasabb az ötletek, rövid szekvenciák asszociatív közvetítésére mint a hosszabb olvasásra, folyamatokra, mint művészeti – szépirodalmi alkotások hordozására. Azt hiszem, nem szükséges bizonyítani, milyen fontos szerepet játszik a hipertext az online média felületeket, ahol a tartalomszolgáltatók linkjeikkel folyamatosan információ fogyasztásra szeretnék bírni a felhasználót. Ezzel arra szeretnék rámutatni, hogy a hipertext, mint irodalmi alkotásokat hordozó felület alul van reprezentálva a kommunikációs folyamatokkal és online médiával szemben. Amikor az irodalomtudomány vizsgálni kezdte a hipertextet, az új lehetőségek, kifejezésformák után rögtön feltűnt, hogy ez az írásmód, jelenség valójában nem előzmények nélküli. Valamennyi nyomtatott szöveg – kisebb vagy nagyobb mértékben – lehet nemlineáris, hiszen nem létezik két egyforma olvasata, az olvasónak folyamatosan döntenie kell, döntéseit korábbi ismeretei, tapasztalatai, valamint külső tényezők, olyanok, mint a fáradtság, koncentráció képesség, határozzák meg, és egyetlen szöveg sem lehet teljesen nemlineáris, hisz amikor olvasunk, részeket sorakoztatunk fel egymás után. De a szöveg bizonyos sajátosságai, a lábjegyzet rendszere, az intertextualitás, a más szövegre való hivatkozás, utalás, egy lexikon címszavai, és végül maga a metafora is linknek tekinthető. Egy korábbi szövegemben már kifejtettem, miszerint a nem-lineáris szerkezetű, oda-vissza mozgó idősíkú és terű nyomtatott szöveg; a szonettkoszorú és különösen a hozzá kapcsolódó, azt egységbe foglaló mesterszonett; az intertextualitás, metatext; a lábjegyzetelés; a választható szálakon futó kalandregények is már bizonyos mértékig hipertextek, vagy annak markáns vonásait viselik magukon.
A hipertext mint hordozó magában rejti a lehetőséget. Relativizálja a távolság fogalmát, átalakítja olvasási és írási szokásainkat. A hipertext olvasása során a befogadó azt érzékeli, hogy bizonyos szövegrészek alá vannak húzva, azokra kattintva új szövegekbe juthat, képeket tekinthet meg. Az olvasási szokások mellett az írásunk is megváltozott, linkeket, emlékeztetőket helyezek el a szövegben. A témáról való beszéd során néhány gyakorlati kérdés is felmerül. Már akkor is ugrunk például a képernyőn szövegről szövegre, ha nem a linkek vezetnek, ezt felismerve a böngészőkben a szoftvercégek bevezették az új fül megnyitásának lehetőségét az ablak helyett, lerövidítve a kattintási távolságot.
A hipertext első megfogalmazását Vannevar Bushnak, míg az elnevezést Theodor Nelsonnak szokás tulajdonítani. A hipertext elterjedése azonban a világháló 1991-es megjelenésének, és a grafikus böngészőknek köszönhető. Bush az As we may think (Út az új gondolkozás felé) című, az Atlantic Monthly-ban megjelent tanulmányában még 1945-ben egy olyan gépezetet álmodott meg, melynek szerepe, hogy segítse egyre halmozódó tudásmennyiségben való eligazodást. Az asztal méretű Memex mikrofilmen tárolná az információkat („különböző témájú könyvek, képek, a legfrissebb folyóiratok, napilapok szerezhetők és illeszthetők be ily módon”), ezek linkelését pedig útvonalvágók végezték volna. Az igazi újdonság az adatok tárolása volt, hierarchikus rendszerrel szemben az emberi agy asszociációihoz hasonlóan történt volna. A Memex sohasem valósult meg, ám hatást gyakorolt Theodor Nelsonra, aki megalkotta a hipertext és hipermédia kifejezéseket, és létre akarta hozni a Xanadu projectet. Józsa Pétert idézem: „A már 1960-ban körvonalazódó projekt középpontjában a „dokuverzum”, az emberi tudást leíró dokumentumok Borges Bábeli könyvtár-át idéző hálózata áll: „egy mindent felölelő képes enciklopédia-graffiti ország, a Világ Összes Műve”. Ez a hipervilág a dokumentumok digitális összekapcsolása révén áll össze szerves egésszé; ezek alkalmazása vezet el egy új szövegformához, a non-szekvenciális, azaz nem-folyamatos íráshoz. Hiszen „minden szekvencia önkényes, és ami megfelel az egyik olvasónak, az zavarja a másikat” (Irodalom a digitális közegben v1.0). 2000-ben egy dolgozatomban a következőt írtam: „A linkek gátolják a szövegben való elmerülést, valahányszor a felszínre hozzák az olvasót, ugyanis a nem-linearitásnak köszönve mintegy sürgetik, fusson végig a szövegen, nyomozóként göngyölítsen föl minél több szálat, s jusson minél messzebbre, bár tudja, az olvasásnak sohasem lehet vége, este leteszi az egyik szálat, és lehet, hogy reggel már másikat vesz föl. Ezáltal az olvasás aktusából kimarad az elmélyülés […], a szövegbe zárt jelentések keresése pedig kevesebb teret kap, vagy teljesen elvész.” (http://magyar-irodalom.elte.hu/vita/tszz.html) Tóth Barna a fentiekhez rögtön Nicolas Pethes gondolatmenetét kapcsolta: „A hipertext eszköz (‘szerszám’): kikerüli egy ‘szöveg’ és ‘tárgya’ szétválasztását azzal, hogy láthatóvá teszi, hogy egy szöveg mondandója működési módjában keresendő: A szöveg építőelemeinek asszociatív láncolata nem másolata, hanem működési módja az agyunknak. A hipertext nem a gondolkodásról ír, hanem maga a gondolkodás önreferencialitásának és automatizmusának teljes spektrumával” (Az elnémulás iróniája).
Idővel azonban maga az olvasás folyamata is hatalmas változáson ment keresztül. A könyv és nyomtatott szöveg jövőjéről szóló vitákban gyakran felmerült az állítás, hogy a könyv teste más, adott esetben digitális hordozóval nehezen helyettesíthető. Sokan a képernyőről való olvasás kapcsán elidegenítő környezetről beszélnek, ami valószínűleg egy bizonyos idő után annyira képes átalakulni, hogy a szöveg számítógépen való írása lesz a megszokott, és a kézzel való írás válik idegenné. Nem tagadom azonban, hogy egyelőre a hipertext hosszabb olvasása a képernyőről rövidebb ideig lehetséges, mint egy nyomtatott szöveg esetében. Le kell szögeznem végül, hogy a képernyőről való olvasás jelenleg még nehezíti a hipertextben írt szövegek befogadását. Erre megoldás a technika tökéletesedése és a számítógép minden élethelyzetbe való beépülése. Ezek a különbségek a technikai fejlődésével meg fognak szűnni, és az elektronikus könyvolvasók megjelenésével talán már meg is szűntek, mert új írásbeliség magába foglalja az új technikák elsajátítását is.
Gyorsabban olvasunk szövegeket, hisz a linkek hatására pillanatok alatt tovább ugorhatunk, ezért türelmetlenné válunk. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó nem olvassa el a szöveget szóról szóra, hanem különböző önálló mondatokat és szavakat próbál kiemelni. Miért is történik ez: Az emberi szemnek sokkal fárasztóbb hosszabb ideig a képernyőt nézni, mintha egy újságpapírra figyelne. Az olvasás sebessége a hagyományos olvasási sebesség csupán fele. A hipertext olvasási aktusa tehát még különbözik a nyomtatott szövegétől. Ugyanígy, egy nyomtatott szövegben könnyen készíthetünk jegyzeteket, míg ez a hipertext esetében alig megoldható.
Miközben egy hipertextből olvasunk (legyen az akár egy újságcikk is), a szöveg folyamatosan figyelmeztet minket, hogy bizonyos utakat még nem jártunk be, hangokat nem hallottunk meg, jelentéseket figyelmen kívül hagytunk. Valamennyi döntésünk tehát kiemeli a szöveg bizonyos részeit, nagyobb jelentőséget tanúsít nekik, mint másoknak. A nyomtatott szöveggel ellentétben így sohasem tudhatjuk meg döntésünk összes következményét, mert lehetetlen végigfutni az összes szálon azért, hogy meglássuk, mit hagytunk el. A linkeket tartalmazó szöveget fel lehet fedezni, megtalálni benne az elrejtett utakat, vagy eljutni eddig ismeretlen szövegekig egyazon olvasási folyamat során a virtuális térben úgy, hogy a tárgyi világban közben mozdulatlanok maradunk. Van szerintem még egy fontos szempont, amit figyelembe kell venni a hipertextről szóló beszéd során, ez pedig a távolság a hipertexten belül. Meglátásom szerint ugyanis az ilyen típusú szövegekben a legnagyobb távolság a klikkelés, minden további szöveg ugyanis egy klikkelésnyire van egymástól, nagyobbat ugrani nem lehet. A kettőt vagy többet lapozás (ugrás) lehetősége egy adott linkfolyamon belül tehát hiányzik. Ezzel kapcsolatban bevezetnék egy új fogalmat, az olvasó által létrehozott metalinket, mely nem kapcsolódhat az eredeti szöveghez, csak az olvasó személyes olvasatában, úgy hoz létre linket ugyanis, hogy a szövegből kiemel egy részletet és rákeres egy böngészőprogrammal. Két lehetősége van: az eredeti szöveget alkalmazza, vagy saját olvasata szerint módosítja a keresés kritériumait, hozzáad egy ideát, így jut el egy másik szövegig, képig, vagy másik műig. Ezt a módszert én gondolati – metalinkelésnek nevezem.
A hipertexttel együtt számos új fogalom és kérdés is megjelent. Ilyen például a szerző és olvasó szerepe a hipertext létrehozásában, befogadásában. További probléma, hogy az olvasó milyen mértékben válik felhasználóvá, és milyen lehetőségeket ad az új hordozó a történeteknek, beszűkíti-e azokat, vagy épp ellenkezőleg, végtelen perspektívát ad nekik. Barthes szerint „Az irodalmi műnek (az irodalomnak mint műnek) azt a célját, hogy az olvasó többé ne fogyasztó legyen, hanem a szöveg létrehozója. Irodalmunkat az a kíméletlen hasadtság jellemzi, melyet az irodalom intézménye tart fenn a szöveg létrehozója és használója, tulajdonosa és fogyasztója, szerzője és olvasója között. Az olvasó ily módon egyfajta tétlenségre van kárhoztatva - intranzitív; egyszóval komoly: ahelyett, hogy maga működne, ahelyett, hogy hozzáférne a jelölő mágiájához, az írás öröméhez, be kell érnie a szöveg elfogadásának vagy elutasításának sovány vigaszával: az olvasás nem más, mint népszavazás. Az írói szöveggel szemben tehát ott az ellentétes érték, a negatív, reaktív érték: a szöveg, amelyet lehet olvasni, de nem lehet írni: az olvasható szöveg. Minden olvasható szöveget klasszikus szövegnek nevezünk (A szöveg öröme).
A szerző és az olvasó szerepének átalakulása kapcsán Aarseth rámutat arra, hogy a nyugati társadalomban az olvasó (felhasználó) és a szerző (alkotó) közötti különbség nagyon jelentős. A hipertext újraértelmezi a szerző szerepét. A távolság a szerző és az olvasó között lecsökken, bizonyos szövegek esetében egészen addig, amíg a kettő eggyé nem válik, ezt az új szereplőt nevezhetjük szerző-olvasónak. A hipertext kilúgozza az időrendiséget: a szöveg keletkezésének időpontja nem fontos tényező. A keletkezés helyett egy új dátum válhat fontossá: a szöveg első megjelenése a hálózaton. Ha ez megállapítható, akkor az ennél későbbi dátumú változatai már klónok. És még egy felismerés. Elképzelhető, hogy egy másik szerző a saját szövegéből, mely teljesen más jelentést hordoz, indít egy linket, és ezzel az első szerző szövege is más olvasatot kap. A hipertext ilyen módon semlegesíti a szöveg szociológiai, filozófiai, történeti vonatkozásait, egyik pillanatról a másikra szögellentétes felfogású szövegközegben találhatjuk magunkat, és a teljes átjárhatóságból kifolyólag képtelenek vagyunk egy eszmerendszernek alávetni magunkat.
A szerző a KJF Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének docense.
