A Közép-európai Kulturális Intézet és a Szabadkai Városi Könyvtár együttműködésében létrejött kiállításon Csáth Géza 1916-os földesi orvosi naplójának, a Páciensek könyvének rajzaiból láthattunk válogatást először Budapesten, majd Szegeden, és most, a napló őrzési színhelyén, Szabadkán. A kiállítás a „Csak nézni kell ezeket a rajzokat…” című, 2009-ben megjelent tanulmánykötetben feltárt rajzanyag alapján jött létre.1 A kötetben három kiváló szerző, Ninkov K. Olga, Beszédes Valéria és Hózsa Éva világítja meg keletkezési körülményeit.
1„Csak nézni kell ezeket a rajzokat…” Csáth Géza földesi naplórajzainak és rajzfüzetének atlasza. Szerkesztők: Ágoston Pribilla Valéria, Hózsa Éva és Ninkov K. Olga. Ágoston Pribilla Valéria előszavával. Városi Könyvtár, Szabadka, 2009
Úttörő kezdeményezés volt Csáth képzőművészeti tevékenységének művészettörténeti vizsgálata, melyre Ninkov K. Olga vállalkozott, és amely kérdéskörhöz most én is csatlakoznék.
Csáth formálódásának ideje arra a korszakra esik, amikor az írók, festők, iparművészek egész nemzedékére hatott a szecesszió és a szimbolizmus páneurópai mozgalma. Az új impulzusokat hihetetlen gyorsasággal fogadták be a művészek. A külföldi kiadványok, mint a Jugend és The Studio folyóiratok, majd az itthon is meginduló rangos irodalmi és művészeti folyóiratok, mint A Hét, a Nyugat, a Művészet és a Magyar Iparművészet által közvetített művészeti trendek az ország, az Osztrák-Magyar Monarchia minden szegletébe eljutottak. Babits Mihály fogarasi tanárkodása alatt az ország legkeletibb végén megrendelte a The Studio folyóiratot, s kedvelte az angol kiadású műveket. A Halálfiai című regényének egyik hőse, az író szócsöve a következőket mondja: „Mai életünk legnagyobb szenzációit a könyvekből meríti” – utalva arra az irodalmon és a könyv művészi formálásán keresztül egyszerre érkező új angliai eredetű mozgalomra, amelyből a szecesszió megszületett.
A kiállítási tevékenység is megélénkült, közvetítésével nemcsak a külföldön, Münchenben és Párizsban tanulók ismerték meg az új művészeti irányokat, tendenciákat, hanem már itthon is lehetett látni az ismert angol, francia művészek munkáit, 1900-ban például Walter Crane alkotásait, majd sorra bemutatták a francia impresszionisták és Gauguin több festményét is. A plein air, a szecesszió, a szimbolizmus és a posztimpresszionizmus változatai és hazai képviselői szinte egyszerre jelentek meg a magyar művészeti színtéren, s a vándorkiállítások során az új magyar képzőművészet képviselőinek munkái eljutottak a vidéki városokba, Szabadkára is.
Ninkov K. Olga tanulmánya feltárja Csáth Géza korán megmutatkozó festészet iránti érdeklődését és az általa ismert és kedvelt kortárs festőket. Igen hamar felfedezte a magyar szecesszió vezető mestereit, köztük Rippl-Rónai Józsefet és a gödöllői Nagy Sándor művészetét. Budapestre kerülve a fiatal orvostanhallgató élénken figyelte a művészeti életet, kiállításokat és koncerteket. Richard Strauss Saloméje kapcsán írt kritikája megérezteti a mai olvasókkal is az 1907-es év felkavaró művészeti eseményeit, szellemi pezsgését, a legkülönbözőbb művészegyéniségek és az általuk képviselt stílusok felvonulását. „Mi is történt? Láttunk Meunier-szobrokat, Beardsley-rajzokat, Gauguin-képeket, Wedekind-darabokat, Hauptmann, D’Annunzio, Wilde, Ibsen, Maeterlinck fokozott erővel vonultak föl a színpadokra…” – írta.
A századforduló a Gesamtkunstwerk, az összművészeti műre törekvés kora volt minden területen, melytől a tökéletes mű megszületését várták. Az új eszmék elfogadtatásában az írók és festők szövetségesre találtak egymásban. Budapesten Csáth és szintén kifinomult művészi ízléssel bíró öccse, Brenner Dezső, alias Jász Dezső baráti kapcsolatba kerültek festőkkel, ismerték például Gulácsy Lajost, aki körül fiatal grafikusokból, írókból közös gondolatokat, hangulatokat megfogalmazó kör alakult ki. Csáthot Sassy Attilához, művésznevén Aiglonhoz fűzte a legszorosabb barátság, közös érdeklődési és témakör. Sassy Attiláról is számos új adat derült ki épp egy szabadkai kiadványnak, az Életjel könyvek 85. kötetének köszönhetően ismerhettem meg a festő és grafikus egykori műtermének a berendezését, és a Bodó kávéházbeli művésztalálkozókat, melyek során Csáth és testvére összebarátkozott a festővel, aki Kaffka Margithoz fűződő viharos kapcsolata miatt is ismert volt az írók körében.
Hamvazószerda című bábjátéka egyik figuráját feltételezés szerint a bohém Sassyról mintázta, aki viszont később bábu merevségű, maszkra emlékeztető önarcképeket is festett. 1909 körül mindketten kapcsolódtak Baudelaire és az ópiumirodalom hazai felfedezőihez. Charles Baudelaire A méreg című versével és az ópium veszélyes gyönyöreit összefoglaló, A mesterséges mennyországok című írásával (1860), melybe beillesztette Thomas De Quincey Egy angol ópiumevő vallomása című (1822) tanulmányát is, elindítója volt a hazai ópiummániának. A magyar írók többsége a francia költő közvetítésével ismerte meg a témát, a párizsi ópiumszívóestek történetét, melyeket Théophile Gautier, Gérard de Nerval, Honoré de Balzac, Honoré Daumier és Eugène Delacroix is látogatott a Szent Lajos-szigeti Hôtel Pimodanban.
A francia költő mellett az angol irodalom és képzőművészet hatása is jelentős volt. A preraffaeliták közül Dante Gabriel Rossettiről (1828–1882) köztudott volt, hogy használta a drogot. Oscar Wilde (1854–1900) ópiumos egyiptomi cigarettát szívott, s a Dorian Gray arcképében (1891) utalt a londoni ópiumbarlangokra is. Wilde kultusza nálunk, ahogy mindenütt Európában, összefonódott Salome című darabjának Aubrey Beradsley készítette illusztrációival. Az angol mesternek, ahogy ez Csáth említett kritikájából is kiderül, 1907-ben nagy sikerű, jelentős hatást gyakoroló kiállítása volt Budapesten.
Az irodalmi ópiummánia nyitánya Ady Endre A magyar Pimodan című egyes szám első személyben írt esszéje volt, amely a Nyugat első évfolyamában, folytatásokban jelent meg. Őt követte Csáth Géza írása. Keresztúrszky Ida írta, hogy 1908–1909-ben az ópiumtémának hatalmas felfutása volt a magyar irodalomban: 1909-ben született Kosztolányi Dezső Lótoszevők című mesejátéka és a Mérgek litániája című verse is.1
Csáth Géza Ópium (Egy idegorvos ládájából) című írása a Nyugat 1909. február 16-ai számában, Sassy Attila Ópium-álmok című ex librist, belső címlapot és nyolc darab tollrajzot tartalmazó albuma pedig néhány hónap múlva, szeptember 15-én jelent meg. Nehéz eldönteni, ki inspirált kit. Bár Csáth írása hamarabb jelent meg, az író korábban már láthatta Sassy műtermében az album néhány rajzát. Naplójából tudjuk, hogy 1908. augusztus 21-én járt először Sassy műtermében.2 Csáth testvére néhány nappal későbbi, augusztus 30-ai feljegyzésében pedig az Ópium-álmok figuráira emlékeztető rajzokról olvashatunk: „Egészen új érzéstengert bolygatott föl bennem, amelyet eddig soha nem éreztem. Délelőtt végignéztük új grafikáit, ezeket a kínzó vonalakkal teli művészetet (sic). Ölelkező paradicsommadarak, vézna, sovány nők nyújtóznak, sokágú fák, mint egy világon kívüli élet talajának hirdetői tövében. Bámulatos.”3
Sassy szecessziós rajzai időt és teret átlépő lebegést érzékeltetnek, az ópium keltette torzulásokat, a képek megnyúlását, folyékonnyá válását közvetítik. Nyomasztó víziók helyett, színes keleti álmokat idéznek, Egyiptomot és Japánt, erotomán nőket. Lepleiket s testük egy-egy pontját hímzésszerű ornamentika borítja – merev tekintetükkel, vízcseppszerűen lágy testükkel, „tetoválásaikkal” egyszerre vonzók és félelmet keltők. Az ornamensek az ópium kettős természetére utalnak, a szexuális motívumok mellett halálszimbólumok is láthatók, koponyák és egy halálfejes pillangó is feltűnik. Ornamensei között stilizált virágok, szívek, madarak, keleti díszítő minták is találhatók. Azért említem ilyen hosszasan, mert közös érdeklődésüknek köszönhető, hogy Csáth tanulmányt írt a rajz-albumról, melyben kifejtette a korban a legmodernebbek közé tartozó esztétikai nézeteit. Hogy mennyire tisztában volt a szecessziós rajzművészet speciális nyelvével, mutatja például a következő leírás: „A magasságból zsinórok, függönyrészek csüngenek le. Nem tudjuk biztosan, hogy micsodák, de »érezzük«, hogy szükség volt reájuk a sík fehér mező kitöltésénél.”4
Elemzésének középpontjába nemcsak a rajzok állnak, hanem a művész, a „vonalak megett az ember”, aki a lélek áthatolhatatlanságának tudatában, a megértés reménye nélkül, szubjektuma kielégítésére dolgozik. A nagy alkotások, írja, „belső szellemi erőből” fakadnak, vagyis az alkotót magát jelenítik meg, a művész lelki életét, emlékeit, gondolatait, asszociációit mutatják be. „Az alkotó kéz nem a valóságot és nem is a látottakat ábrázolja, hanem főkép azt, hogy mi minden történhetett ott benn: míg az erő az érzékektől az ujjakig eljutott.”5 Írása azt a kardinális fordulatot fogalmazza meg, mely a 19. század végi művészet paradigma váltását hozta magával; többé nem az ábrázolás tárgya a fontos, hanem a művész felfogása.
A fentiek és a most következő, már-már vallomásos jellegű idézet a földesi orvosi napló rajzainak elemzése szempontjából is fontos. Csáth az alkotó egyéniségét érzéki, testi valójában ragadja meg: „… az írás, rajzolás, festés, komponálás annyira személyes, merem mondhatni, testi szükséglet, mint az evés, ivás vagy az alvás.” 6
A kábítószerre való utalás a földesi orvosi napló rajzain közvetlenül is megjelenik a mákgubók dekoratív sorában és egy címerterven, amelybe szintén belerajzolta a sorsát számos nagy elődjéhez hasonlóan meghatározó növényt. Ez az a pont, ahol összeérnek a különböző utak. Csáth életében és műveiben egységet alkot az orvos, a pszichológia művelője és a művész. A kábítószerekkel való kísérletezés egyik oka, ahogy más művészek esetében is, az alkotóerő fokozásának a vágya, a felfokozott érzéki öröm és az alkotás genetikus összekapcsolása: „… világosak lesznek előttünk a homályok és sötétségek… A színek és vonalak új, ősi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben”, „…megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat.”7 Az ópiumszívók írásai szerint az érzékek kiélesedésével a legközönségesebb látvány is csodálatossá válik, elmélyül. Ady az alkoholfogyasztást, az „idegek megmérgezettségét” egyenesen a költői zsenialitással hozta kapcsolatba.
Az alkotás félig tudatos állapotokkal való összekötése, a romantika álomkultusza a századfordulón is tovább élt, de a szimbolista mű lényegi vonása más. A szimbolista alkotás, részben Jean Clair meghatározását követve, mesterkélt, stimulált, mesterségesen fenntartott, és az érzékelés kifinomult és tudatos kultuszán alapul. Melyre erősen hatott Freud álomfejtésről szóló könyve és a drogok használata. A művészek, nálunk elsők közt Csáth Géza, tudatában voltak, hogy az alkotás során, transzállapotban sem egy másik világgal lépnek kapcsolatba, hanem saját pszichéjük kivetülésével szembesülnek, melynek művészi formába rendezéséhez szükségük van, szükségük lehet ajzószerekre is, s itt lép be a drog, a gyógyszerészet, mint a művész elválaszthatatlan társa.
A földesi album Csáth Géza sokoldalú tehetségét bizonyítja, amely lehetővé tette számára hogy az önkifejezés különböző formái közötti szabadon válasszon. A rajzok nem a nagyközönségnek készültek, inkább rajzos feljegyzéseknek, spontán idő- és térkitöltésnek nevezhetők. Létrejöttükben feltétlenül közrejátszott, hogy szubjektív szükséglet volt számára az önkifejezés, a rajzolás, melyet más naplói is mutatnak. Változó lélekállapotot, hangulatot tükröznek, néhol a kiégettség, az elfáradás tanúi, máshol úgy érzem, hogy a súlyos orvosi esetekkel, emberi problémákkal való szembesülés ellensúlyozására készültek. A színházi és olvasmányélmények felidézése a lelki egyensúly visszanyerését szolgálhatta. Csáth a korabeli dekoratív grafika formálását követi, a rendelkezésre álló helyhez, a nyomtatvány formájához, a kerethez igazodik, a térkitöltés általában dekoratív rendező elvek szerint történik. A fák, melyek rajza korábban is foglalkoztatta, Gulácsy és Sassy mesefáihoz hasonlóan szimbolikusak, belső tájakra vezetnek, hangulatok, gondolatok sejtetetői. Csáth színszimbolikáját, mely rajzain és írásaiban kiemelt szerepű, Hózsa Éva és Ninkov K. Olga is elemzi.
Cholnoky Viktornak a gondolatával zárnám szavaimat, aki arról a művész típusról ír, melynek megtestesítője, tragikus beteljesítője volt Csáth Géza: „Nem mi, egészségesek visszük előbbre a világot, hanem a lázban égő agyvelők, a rángatózó idegrendszerek, a testi-lelki nyughatatlanságok…” (Az Ofélia szanatórium, 1911.)
(Elhangzott a Városi Könyvtárban Szabadkán, 2011. február 21-én.)
1Keresztúrszky Ida: Az örök áfium – megalkotható-e Csáth Ópium című novellájának új olvasata? Palimszeszt, 5–6. sz. (internet)
2Ifj. Brenner József: Napló (1906–1911). Életjel Könyvek 119. Szabadka, 2007, 125.
3Jász Dezső: Hasznok és keserűségek. Egy szabadkai gimnazista század eleji naplója (1908–1910). Életjel Könyvek, 85. Szabadka, 2001, 73.
4Csáth Géza: Jegyzetek egy új rajzgyűjteményről és a művészetekről. („Ópium-álmok. Aiglon nyolc grafikája. A „Világosság nyomása”.) Nyugat, 1910. I. 2. sz. 114.
5Csáth Géza: Jegyzetek… i. m. 109.
6 Csáth Géza: jegyzetek… i. m. 114.
7 Csáth Géza: Ópium. Sassy Attilának. Egy idegorvos levelesládájából. In:Elfeledett álom. Csáth Géza válogatott művei. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1987, 92.
