Robert mester nyugtalan délutáni álmából ébredt. Valaki hangosan verte a betámasztott ablakot. Gyertyát kellett gyújtania – októberben már korán sötétedett –, s így, a gyertyát maga előtt tartva tárta ki az ajtót. A férfi Jakab-kalapot viselt, posztókabátot és vastag csizmát. Mintha a föld alól érkezett volna, gondolta Robert mester, míg hellyel kínálta az idegent. A férfi nem maradt sokáig. A mester a bőrmércét vállaihoz illesztette, majd az álltól a csípőig lévő távhoz igazította, a kar vastagságát mérte le hónaljban és a könyéknél. Az idegen csak akkor szólalt meg, míg a hüvelykeket és lábakat írta fel a fatáblára. A legmelegebb szőrméből készítsed, rókaprémből vagy medvéből, az még jobb. A legmelegebből! A szőrmebundáért egy hét múlva jelentkezett. Akkor is napnyugtával jött és arannyal fizetett. Robert mester sohasem tudta meg az idegen nevét. Viszont álma, melyet azon az októberi délutánon álmodott, nem egész négy hónap múlva váratlanul újra felötlött benne.
*
Azon a télen is sokan fagytak meg a városban.
A Temze már november derekán jegesedni kezdett, a horhosokat is hamar befedte a jég, s december elején át lehetett gyalogolni a southwarki piacra. Az emberek többsége azonban nem gyalogolt át a folyón. Aki csak tehette, otthon maradt a betámasztott fatámlák mögött. Sóhajtoztak, és a vert fal repedéseit számolták.
Robert mester műhelyének forgalma viszont a különösen hűvös és esős szeptember után, amikor nap nap után senki sem dörgetett az ajtaján, októbertől kezdve megnövekedett. A kesztyűkért, tollkabátokért, felöltőkért és bundákért egyre többen keresték. Olyannyira, hogy végül a fiát is be kellett vonnia a munkába. Míg a fiú levette a kuncsaftok méreteit, Robert mester addig is nyugodtan dolgozhatott a szabóollóval. A kamrából cserzőfolyadék szaga áradt. Fogyott a glédába rakott fatönkök halma a fal mellett.
Az emberek sokfélét beszéltek. Mondták, hogy a döghalál már közel. Keletről bármelyik esztendőben betörhet. Az asszonyok a világ végét emlegették. „Hozzád ragasztja az Úr a döghalált, mígnem elemészt téged arról a földről, a melyre bemégy, hogy bírjad azt”, idézték a szentmisék után Mózes szavait. Ha a hidegnek örülni lehetett, akkor csak emiatt: távol tartotta a pestist. Aztán az erős szagú férfiak beszéltek arról is, hogy a farkasok és a rókák már október elejétől fosztogatják a külvárosok házait és a közeli falvakat. Még a tűzzel is alig lehet őket kiverni, mondták. Egy kilencéves kislányt a múlt héten ragadott el egy falka.
A történéseket sokan kötötték össze a merénylettel. Még mindenkinek az emlékezetében eleven élt a Holbeche Háznál történt lövöldözés, s a rá következő kivégzések. Az összeesküvőket felnégyelték és máglyán elégették. Hanged, drawn and quartered, hirdette ki a bíró a Towerben. Főleg a máglyára küldött John Wright maradt meg sokak emlékezetében, akinek a teste nem akart elhamvadni. Csoda, csoda, suttogták a máglyát körülállók. A bakó vasvillával vágott bele a papírvékonnyá vált testbe.
A Skóciából jöttel nem kellett volna ujjat húzni, bólogattak sokan. Messziről jött embernek mindég igaza van.
**
Robert mester a munka végeztével magához intette az udvaron tébláboló fiát. Hogy mi is igaz mindabból, amit az emberek mondanak. Hiszen ő jár el velük vadászni. Igaz-e, hogy megvadultak az állatok? A fecskék mindennél korábban húztak délnek, a galambok egymás begyét tépik, s még a király szelíd páváit is vasketrecek közé kellett zárni? Azon a napon is egészen vörös volt a naplemente, újabb szeles időt ígért, s a csillagoknak meg a holdnak hasítéknyi sem volt az udvara. Dermesztő hideget ígért. Robert mester összevonta magán a bundáját. Igaz-e, hogy teljesen beállt a Temze, s az ünnepekre ökröket sütöttek a jegén?
Robert mester szeptemberben sétált el utoljára a Temze partjára. Azóta a fia egyedül járt a parti vályogviskók lakóival együtt halászni. Ahogyan most Robert mester visszaemlékezett, soha nem fogtak még olyan kövér halakat, mint azon az őszön. Keveset fogtunk, de nagyokat, dobta le hazatérve az anyja elé az iszákot a fiú. A tengeri pisztrángok riadtan csapkodtak úszóikkal az asztalon. A kisebbeket és a vézna halakat még a parton visszaúsztatták.
***
Robert mesternek egy februári késő éjszaka jutott eszébe ismét az álma.
Reménytelen csaholásra és kutyavonításra ébredt fel. Óvatosan támasztotta ki résnyire az ablaktámlát. A szobába fogcsikorgató hideg áradt be. A kanyargós utcákon csak sötét árnyakat látott lopakodni. Vörös szemeket követtek nyurga árnyékok. A szabó visszacsukta az ablaktáblát. Tett a tűzre, gyertyát gyújtott, majd az asztal fiókjában papír után kutatott. Valami készül, írta lassan. A madarak délnek repülnek, a fa háncsai szívósabbak még soha nem voltak, az állatok pedig még egész a belvárosig lopóznak. Elfelejtettünk olvasni a jelekből.
Álmában a folyón járt halászni, s a fia vezette a lékekhez. Apám, szinte kibuggyannak a halak, mutatott a jégre. S valóban, egymást tépve pisztrángok és pontyok verdestek úszóikkal a felszín felé. De keserves úszósuhogtatás volt ez, a halak papírvékonyra fogytak a jég alatt. Az emberek elszörnyedve meredtek a némán tátogó halakra.
Robert mester 1609 februárjában vetette papírra az álmát. A pár levélből álló naplót apja halála után a fia őrizte. A diárium azonban az 1666-os nagy tűzvészben eltűnt.
Mint az idegen, aki arannyal fizetett.
