Bő évtizede új irányzat ütötte fel a fejét a magyar nyelvtudomány háza táján, azt hirdetve, hagyjuk csak nyelvünket az idegenszerűségek és zabolatlanságok ösvényein kóborolni, tekeredjen rá lián, sebezze tövis, lépkedjen bár ingatag talajon, még egy kis eligazító fényt se villantsunk neki, hiszen magától is kitalál a körötte homályló hibarengetegből.
Kezdetben azt hittük, ez a nyelvművelés elleni görcsös tiltakozás afféle divathóbort, eredetieskedés, öntetszelgés, s űzői majd kinövik. Nem így történt. Az ultraliberális szemléletűek mindmáig fennen hangoztatják, nincs szükség fejlődési irány kijelölésére, szabályokhoz való igazodásra sem a beszélt, sem az írott nyelvben. S ha valakinek úgy esik jól, suksüközzön, vagy t-végű igék esetén tjuktjüközzön kedvére. Ilyen és hasonló idétlenségekkel áltatják, vezetik félre a kisebbségi körülmények között amúgy is elbizonytalanodott nyelvérzékű embert. Lelkük rajta!
Megfeledkeztek róla, vagy eleve semmibe veszik azt az íratlan törvényt, hogy miként a facsemetének jól meg kell vetni az ágyát, s átmenetileg támasztékkal óvni zivatartól, hogy szálegyenessé növekedhessen, azonképpen az emberpalántát dallal, versikével, mesével fel kell készíteni anyanyelvének befogadására, értésére, majd tudatos használatára. Az erre irányuló igyekezet – bár még csak szerető szülői kötelességből eredő ösztönös tevékenység – már a nyelvművelés fogalomkörébe tartozik. Az anyanyelvűségre nevelés az óvodai, majd az általános iskolai oktatással veszi kezdetét. Ezt követően bontakozik ki, s reményeink szerint kedvezően hat a nyelvművelés mint céltudatos tevékenység.
Miben rejlik ez a céltudatosság? Eltökélt szándéka megértetni az emberekkel, hogy nyelvünk birtokában van azoknak a fogalmi és érzelmi tartalmaknak, amelyek igazán emberré teszik az e nyelven szóló embert. Igyekszik ráébreszteni őket a nyelvünk szépségére, gazdagságára, dinamikájára és árnyaltságára, arra, hogy múltbeli értékek hordozója – mint akármely más nyelv –, s így semmivel sem kevésbé kifejező vagy egyik nyelvnél sem alacsonyabb rendű. Ezen belül cél a helyes nyelvhasználatra való nevelés, szoktatás, hogy az egyén a zavartalan kommunikáláson túl az önmegvalósítás lehetőségét lássa benne. Természetesen eközben rá kell mutatni a hibákra is. Itt felmerül a hogyan kérdése s vele együtt a nyelvművelés jellege.
Sokféle meghatározása van a nyelvművelésnek, több jelzővel is illették már. Nevezik hatónak, emberközpontúnak, újabban pozitívnak. Próbáljuk a jelzőket értelmezni.
A ható természetesen hatni akar, éspedig a javítás szándékával. Segíteni a tünedezőfélben levő nyelvérzék visszahódításában, a nyelvvel hivatásánál fogva állandó szerves kapcsolatban élő egyén: a pedagógus, újságíró, fordító, író és mások nyelvi zavarainak leküzdésében.
Az emberközpontú nyelvművelés oka és célja az ember fölemelése olyan nyelvi szintre, amelyen az önkifejezés gördülékeny.
A pozitív nyelvművelés lényege, hogy ne a hibák elkövetőjét ostorozza, hanem követendő példákat mutasson fel. Bármely oldalról közelítsük is meg a nyelvművelést, az alapkövetelmény mindig azonos: úgy kell a hibákat feltárni, hogy ne sértse az elkövetőjét. Óvakodni kell a lebecsülő, gunyoros, korholó, számonkérő hangnemtől, a megalázástól! Csak a türelmes, higgadt meggyőzés vezet célra. Ebben alighanem minden nyelvművelő egyetért.
De hát végtére is ki lehet nyelvművelő, és egyáltalán szükség van-e munkájára? Erre a közeljövőben igyekszünk rávilágítani.
