Jancsi elvesztése végképp megkeserített.
Hosszú betegsége alatt is nehezen tudtam elviselni halálának mind gyakrabban rám törő gondolatát, de nem ámíthattam én sem magam. Tudatosítani kellett, hogy csak rövid ideig küzdhet már szervezete a kórral, s bármely találkozást követő elköszönés lehet akár a végső búcsú is, és nekem is fel kell készülni az azután következőkre.
A végkifejlethez közeledve úgy éreztem, hogy az elrendeléssel, ha nagyon fájdalmas szívvel is, lassan azért megbékéltem. Elfogadtam az elfogadhatatlant. A kétségek között eltelt gyötrelmes évek során életem minden apró darabkájában amúgy is oly mélypontra jutottam, hogy azt hittem, a mélységek legmélyét már elértem, halálának bekövetkezése mégis, ha lehet, még mélyebbre taszított.
Rám tört a kilátástalan tehetetlenség, tanácstalanság, melyhez hasonlót hiába tapasztaltam már meg másfél évtizeddel korábban, apám elvesztésekor, nem mérséklődött, sehogyan sem akart szűnni, oldódni a fájdalom.
És nem is csak egyszerűen a „hogyan tovább?” kérdés nehezen megválaszolhatósága okozott valóságos kínokat, hanem az azokban az időkben már egyre hangosabban zakatoló „minek? minek tovább?”.
S nem segített már a bódulat sem. Hátam mögött az időközben menthetetlenül szétzilálódott családdal, eltemetve már apám és a legjobb barátot is, értelmetlennek éreztem mindent, bennem, körülöttem.
Több mint egy év telt még el így, teljesen reményvesztetten, szenvedve, de végső önpusztításra képtelen. Akkor mutatta meg Edit a R.I.M.-ról szóló írást, s kérdezte meg:
– Oda, vagyis ahogy ők hívnak mindenkit: Jézushoz, elmennél-e még?
