Ha jól emlékszem, 1979-ben találkoztam vele személyesen, először és utoljára. Egy ifjúsági kutatótábor résztvevőjeként, újkőkori települést tártunk fel Valjevo környékén. Az utolsó napon, a táborzáráson ő is ott volt, s én kicsit bátortalanul, de határozottan odamentem hozzá, hogy válthassak vele néhány szót. Hiszen ezt az alkalmat nem szalaszthattam el: középiskolásként Molnár Gábor brazíliai vadászkalandjai mellett az ő útleírásait „faltam” leginkább. Egy tizenéves számára ugyanis még igen hihető, hogy az élet korlátlanul előtte van, minden álom megvalósítható, s lényegében mindenhova el lehet jutni, ha nagyon akarjuk.
Nem tudom már, miről beszélgettünk akkor, néhány szó volt az csupán. Mit is beszélhetett egy tapasztalt, sokat látott világjáró egy tizenévessel. Annyira megilletődtem, hogy talán oda se figyeltem a szavaira.
Azóta jó néhány helyre eljutottam, de korántsem annyifelé és oda, ahova szerettem volna. A felnőtté válás egyik ára, hogy az ember egyre inkább elfojtja a kalandvágyat, megzabolázza álmait, s éppen ezért nem kellene gyerekesnek tartani (de éppenséggel irigyelni sem) azon keveseket, akik ellenállnak ennek, inkább csodálatra méltó emberek ők, hiszen kalandorok nélkül nincs fejlődés, a kispolgár ugyanis csak megtart, de nem húz előre, nemigen szeret kockáztatni.
Székely Tibor, a világutazó, útirajzíró, az eszperantó mozgalom kiemelkedő egyénisége, muzeológus Szepesszombaton (ma Szlovákia) született 1912. február 14-én. Nem sokkal születése után a család Csenére (ma Románia) költözött, a gimnáziumot azonban már Nagykikindán végezte (1922–26); az érettségit pedig Nikšićben tette le (1929). Ezután a Zágrábi Egyetem Jogi Karának hallgatója, ahol 1934-ben diplomázott. Életének eme korai szakaszában tehát megszokhatta a változatosságot, az ide-oda költözködést, az állandó mozgásban levést. Nyilván ez is hatással volt személyiségfejlődésére, későbbi életvitelére.
1937 és 1938 között Zágrábban dolgozott filmdramaturgként, ugyanakkor festészetet és szobrászatot tanult, emellett újságírással is foglalkozott. Utóbbinak köszönhetően 1939-ben egy lap megbízásából Argentínába utazott. Itt érte a második világháború, amelynek következtében másfél évtizedre Dél-Amerikában rekedt. Az itt eltöltött időszak igen tartalmasnak bizonyult: kétszer mászta meg az Aconcaguát, bejárta Bolívia keleti – őserdőkkel benőtt – részét. Másfél évig Venezuelában, Guatemalában és Mexikóban élt; itt az inkák, illetve a maják kultúráját tanulmányozta. Két évig néprajzot és antropológiát hallgatott a Buenos Aires-i Egyetemen.
1954-ben tért vissza Jugoszláviába, és innen indult további útjaira. Ebben az időszakban főleg az eszperantó nyelv terjesztésén, népszerűsítésén fáradozott: beutazta Kínát, Japánt, Nepált, Indiát, Srí-Lankát, Marokkót. 1962 és 1963 között Afrika egyes országait járta egy általa szervezett nemzetközi eszperantó expedícióval, amely a Barátság Karavánja nevet viselte. 1970 folyamán hat hónapig Ausztrália, Új-Guinea és Új-Zéland bennszülött lakosságával, kultúrájával ismerkedett.
1972 és 1976 között a szabadkai Városi Múzeum igazgatója; közben muzeológiát tanult Zágrábban, és magiszteri fokozatot szerzett; muzeológuskörökben nagy tekintélyt élvezett. Utazásai ekkor már inkább szakmai jelleget öltöttek: részt vett a néprajzkutatók chicagói, valamint a muzeológusok koppenhágai kongresszusán.
A nyolcvanas évek elején ismét aktívan bekapcsolódott az eszperantó mozgalomba; utazásai ezentúl már szinte kizárólag eszperantó ügyben történtek. 1983-ban megalapította az Eszperantó Írók Világszövetségét. 1986-ban Kínában az Eszperantó Világszövetség tiszteletbeli tagjává választották; ugyanebben az évben lett az Eszperantó Akadémia tagja is.
1988 augusztusában még részt vett a rotterdami Eszperantó Világkongresszuson, amely utolsó külföldi útja is volt egyúttal. Tartalmas élete 1988. szeptember 20-án ért véget Szabadkán.
Az eszperantó mellett huszonöt nyelvet értett, kilencen beszélt, írt és olvasott. Mintegy 30 kötete jelent meg, amelyekben főleg úti élményeiről, tapasztalatairól, valamint az általa megismert népek egyes szokásairól írt. Műveit számos nyelvre fordították le.
Utazásai során pénzt és időt nem sajnálva igyekezett minél több olyan tárgyat begyűjteni, amely felkeltette érdeklődését, s amit érdemesnek tartott tartós jelleggel a birtokába venni. Annak ellenére, hogy az eszperantó nyelv lelkes propagálója és a mozgalom zászlóvivője volt, vallotta, hogy érdemes más nyelveket is megtanulni, mert így új barátságokat is könnyebb kötni. Vitathatatlan, hogy ez a felfogás utazásai során is sokat segítette, s hozzájárult ahhoz is, hogy gyűjteménye nem egy darabját ajándékba kapta.
A tárgyakat gondosan leltárba vette, szakkartonokra vezette, fényképeket is készített róluk. Ahol lehetett, feltüntette a fontosabb adatokat is: hol és mikor, milyen körülmények között került a tárgy begyűjtésre, melyik néphez, törzshöz kötődött, használatban volt-e a begyűjtés idején stb. Ilyen szempontból elmondható, hogy egy szakszerűen kezelt gyűjteményről van szó. Ehhez járul még a hangzó-, film- és képanyag, ami expedíciói során készült, s ami olyan dokumentumegyüttes, amely létrejötte pillanatában még élő, de ma talán már megszűnt szokásvilágot örökített meg. Gyűjteményének jelentős része (mintegy hatszáz tárgy: zömmel maszkok, fejfedők, hangszerek) 2005 és 2010 között a zentai Városi Múzeumba került, ahol különgyűjteményként (Székely Tibor-gyűjtemény) őrizzük.
Sajnos jelenleg még nincsenek meg a feltételek arra, hogy egy részét állandó kiállításon mutassuk be, az idei év azonban emlékév – születésének 100. évfordulóját ünnepeljük –, s mint ilyen különösen alkalmas arra, hogy a közönséggel megosszuk ezt a kincset: egy igen érdekes és részleteiben érdekes gyűjteményt. Május 19-én a múzeumok világnapja (és a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozat) alkalmából nyílik meg egy nagy, reprezentatív válogatás. Emellett a gyermekprogramokat (játszóházakat) is úgy tematizáljuk, hogy esetenként a gyűjteményhez kötődjenek. Tervezünk még filmbemutatókat, előadásokat is. (A februárban induló, Ahónap műtárgya címet viselő múzeumi előadás-sorozat bevezető előadása éppen a gyűjtemény egyik darabját mutatja majd be.) Mindez talán majd abban is segítségünkre lehet, hogy megvalósítsuk álmunkat, amelyről nem mondtunk le: egy állandó kiállítás létrehozását, amely minden bizonnyal nemcsak a helybeliek érdeklődésére tarthatna számot, hanem jelentős szerepet kaphatna a város turisztikai kínálatában is.
Természetesen az eszperantisták külön programokat is szerveznek majd (az Európai Eszperantó Unió az idei évet Székely Tibor-emlékévvé nyilvánította), szeretnénk azonban, ha párhuzamos útjaink azért valahol a végtelenben találkoznának, hiszen Székely Tibor személyiségének eme két oldala – az eszperantó nyelv és mozgalom lelkes híve, másrészt szenvedélyes utazó és gyűjtő – elválaszthatatlanok egymástól.
SZÉKELY TIBOR-CENTENÁRIUM
Február 17-én (péntek) délután 5 órakor a Zentai Alkotóházban lesz a Székely Tibor életét és munkásságát bemutató kiállítás ünnepélyes megnyitója. Február 18-án (szombat) délelőtt 9 órakor a világutazó életéről és munkásságáról Székely Erzsébet és László Aranka tart előadást. Ezt követően beszélgetésre és élménybeszámolóra invitálják az érdeklődőket. Délután 3 órakor pedig a Kalandos utazásom című pályázat eredményhirdetése és díjkiosztó ünnepsége kezdődik.
Az emlékműsort Székely Tibor író, világutazó születésének századik évfordulója alkalmából a zentai Eszperantó Egyesület szervezte.
