Msgr. Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki megyés püspök legrövidebb életrajza is gazdag pályáról tanúskodik. 1957-ben szentelték pappá, azután Bácsújfalun, majd Topolyán volt lelkész. Szabadkára visszatérve egyszerre volt püspöki titkár, lelkész a székesegyházban és vikárius Kelebián. Plébániai kormányzó lett Verbászon, plébános Újvidéken, majd a kerület esperese, püspöki tanácsnok, Őszentségének, a római pápának a prelátusa, és nagybecskereki püspökké szentelték. Időközben szerkesztője, majd főszerkesztője volt a Hitélet katolikus folyóiratnak, szerkesztette a Katolikus Kincses Kalendáriumot, és kiadta a Képes Bibliát. 2006-ban Fraknói Vilmos-díjat kapott, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki, idén pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Aranyplakettjét vehette át.
Az idősek klubjának népes tagsága nagy derültséggel hallgatta nemrég a szülőfalujába, Horgosra visszatért püspök úr élménybeszámolóját arról, gyerektársaival hogyan leptek meg fülsértő macskazenével egy tisztes matrónát. Olyan ízesen, színesen mesélte el a csibészes történetet, hogy a beszélgetés kezdetén óhatatlanul felvetődött a kérdés:
Mi szelídítette pappá az egykori csínytevőt?
– 1944 őszén nagyon megráztak az események: szántam a szerencsétlen, piszkos ruhákban naponta lerészegedő katonákat, éjszakánként hallottam a sírást, jajveszékelve menekülést. Ezek a benyomások tetőződtek november hússzal, amikor suttogva mesélték: elvitték a plébános urat is. Hova? Kivégzésre. A beindulás traumaszerű volt. Elvitt abba az irányba, hogy keresni kezdjem önmagamat. A kamaszkor elején voltam, ilyenkor kezdenek kutyulni a fiúk, tehát éppen az ellenkezőjének kellett volna bekövetkeznie, mint ami bekövetkezett.
Egy szerb néni mondta akkor, hogy megnyílt az algimnázium Kanizsán. Szóltam a szüleimnek. Az első két évet addigra már elvégeztem Szegeden. Elmentem a plébánoshoz, Körmöczi Mátyás kanizsai származású ember volt. Azt mondta, semmi baj, fiam, elviszlek édesanyámhoz.
Pola néninek és Ferenc bácsinak öt gyereke volt, kettő pap lett, egy tisztelendő nővér, egyik kántorhoz ment feleségül, a másiknak meg kivégezték a férjét novemberben. Ez az istenhívő házaspár emberségből is példát mutatott a befogadott fiúnak.
– Azért lettem pap, mert ilyen emberekhez segített oda az isteni gondviselés. Azután jöttek a jó tanárok, Vajda József Kanizsán és a szintén istenhívő vegytantanárnő, Bata Klára, megannyi tanár nevét sorolhatnám fel. Jó erkölcsiségű középiskolába kerültem. Ha Szegeden maradok, biztosan más irányba fordult fiatal lettem volna.
Azután Kanizsáról Zentára kerültem, kereskedőcsaládhoz adott apám kosztos diáknak. Pernyész Andrásék fogadtak be. Négy évig „zentáskodtam”, nagyon jó tanáraink voltak, dr.Szeli István, aki jellemalakító tudott lenni. Tőke István szintén irodalmat adott elő. Guelmino János még mindig velünk van az érettségi találkozókon. Ott volt Dódi bácsi, a matematikatanár, Kalmár tanár úr… Engem megelőzött a hírem. Bús Ica, egy kanizsai lány, már előre elterjesztette rólam, jön egy Huzsvár nevű diák, de az már pap. Lassan megismertem a többi diákot is. Később Kubát János nagymamája fogadott be.
A nagyérettségi után az első útja a zentai plébániára vezetett, ajánlólevélért.
– Elvittem az érettségi bizonyítványomat Szabadkára Budánovics Lajos püspök úrhoz, a prépost úr ajánlólevelével, hogy mi bizony papok akarunk lenni, Nacsa Sándor osztálytársammal. Miután kispapjai közé sorolt a püspök úr, következett a zágrábi teológiai fakultás. Hat esztendő. Végtelenül gyenge volt Zentán a szerb nyelv oktatása, véletlenül se tudtuk megkülönböztetni a nemeket. Kellett két izzadságteli esztendő, hogy megálljam a helyemet. A fő tantárgyakat latinul adták elő, később a tanár úr a latin után leadta a tantárgyat horvát irodalmi nyelven is, de mi ketten azt sem értettük, mert a horvát nyelv különbözik a szerbtől – és hát a szerbet se tudtuk. A hat év során meggazdagodtam. Nem lehet azt elmondani, mi történik egy emberrel, aki hat éven át nagyszerű professzorokat hallgat, nagyszerű tantárgyakat barangol be. Tizenkét szemeszterből tízet le kellett vizsgázni ahhoz, hogy papjelöltek lehessünk. 1957-ben Szabadkán megtörtént a pappá szentelésem, utána itt Horgoson az első mise.
Újabb életszakasz következett.
– A püspök úr kisegítő papnak, káplánnak küldött idősebb papok mellé. Először Selenčára, Bácsújfaluba, ahol 92 éves volt az öreg plébános. Amikor jelentkeztem, azt mondta, neki sincs mit ennie. Egy hónapi gondolkodás után a püspök elküldött Topolyára lelkésznek. Azután Szabadkán hármas minőségben Zvekánovics Mátyás püspök vett maga mellé: püspöki titkárnak, plébániai kisegítő lelkésznek, Kelebián pedig vikáriusnak. Szabadkán szintén gazdagodtam, mert egyszerre láttam, milyen a püspöki irodai munka és a lelkipásztorkodás. Majd Verbászra kerültem. Hoztak a tízezernyi német helyett feketehegyi telepeseket, és tüdővész ütötte fel a fejét az alföldi levegőben a magas hegységek közül jött emberek között. Fejvesztetten akartak menekülni, de megtiltották nekik, hogy elhagyják Verbászt. Az egészségügyi minisztérium tüdőszanatóriumot létesített, de a kijelölt főorvos azt mondta, csak akkor vállalja a munkát, ha 40 katolikus nővér jön. Végül a hatóságok belátták, hogy nincs más megoldás. A 40 nővér közül 16-18 segédorvosi diplomával rendelkezett, a többiek egészségügyi középiskolával. Minden reggel 5-kor kellett miséznem a nővéreknek a szanatórium kápolnájában, mert 6-kor kezdtek dolgozni.
A telepesek először leköpdösték a nővéreket, de mikor rájöttek, mennyit fáradoznak értük, megszerették, becsülték őket.
– A tekintélyükből én is kaptam, egy szomszéd fiú úgy magyarázta a társainak, ki vagyok: mint egy tisztelendő nővér, csak férfi. Jöttek a papok a nyakamra: arany életed van, reggel misézel, utána semmi dolgod. Nem egészen úgy volt, rendszeresen tartottam hittanórákat is, de nekem valóban nem volt sok hívem. Történt akkor valami társadalmi síkon: felvette a kapcsolatot a szentszék és Josip Broz Tito. Az egyház ’44-től ’50-ig csak egy-egy falinaptárt nyomtathatott ki, vallási tartalmú kéziratot a nyomdáknak tilos volt átvenni, de 1950-től ’60-ig egyfajta olvadás kezdődött. Belgrádba érkezett Casaroli érsek, a Vatikán utazó nagykövete, és Tito aláírta a megállapodást a Vatikánnal, hogy Jugoszláviában a sajtószabadság teljes. Az egyházak ezzel az egyezménnyel lehetőséget kaptak – korábban a Magyar Szóban meg a Dolgozókban csak karácsony és húsvét előtt jelentek meg butaságok, Jézust pocskondiázó írások…
Megbeszéltük, hogy kiadunk egy vallási folyóiratot. Mi legyen a címe? Hitélet. A főszerkesztést nem vállaltam, de vállalta Csipak Ferenc, idős, nagyon intelligens papunk. A nevét odaírhattuk, írást azonban nem adott. 1963. október 1. az én számomra erős dátum, megjelent a Hitélet első száma. Először fogalmam sem volt, mit kell csinálni. Tudni kell írni, anyagot gyűjteni, tudni, kinek akarom a kezébe adni. Olyan vallásirodalmi cikkek kellettek, amik a vallási élményt és a hittel kapcsolatos történéseket nyújtják.
Egy öreg nyomdász avatta be a nyomdászat rejtelmeibe.
– Megtanultam, mi a nonparel, verzál, kurzív, a nyomdászat labirintusába kellett belebocsátkozni. A szabadkai működésem azonban gyorsan abbamaradt, mert a főszerkesztőt lehelyezték Újvidékre, és ahol a lap megjelent, odavalónak kellett lennie a főszerkesztőnek. Verbászról Újvidékre jártam. Elmentem a püspökséghez, támogattak, de azt mondták, pénz nincs. Nem hittük, hogy tényleg nincs előzetes cenzúra, a vallásügyi bizottságban azonban kijelentették, nem kell engedély. De honnan vegyek anyagot? Zágrábban elindult a katolikus sajtó, egy hetilap, a Glas Koncila. Akkor volt a II. vatikáni zsinat. Volt anyag, lehetett ollózni, a zágrábi szerkesztő beleegyezett. Elindultunk 8 oldallal, két hónap múlva 16 oldallal, fél év múlva már 24 oldallal, azután jött a 32 oldalas, majd fedlappal 40 oldalas lett. Kiadtunk 3 ezret, elküldtük a plébániákra, utána jött a 6 ezres példányszám, majd a 10-12 ezres, utána 14 ezres. A legtöbb 19400 példány volt. Feltornáztuk magunkat 42 lapra. Ugyanakkor elindult még valami: beszéltem a zágrábi ferencesekkel, akik megkapták az Amerikai Egyesült Államoktól az engedélyt, és kiadták a Képes Bibliát. Mi is kiadtuk 2 ezer, 4 ezer, 6 ezer, 8 ezer, majd 20-30 ezres példányban. Közép-európai csoda keletkezett belőle.
Újabb kiadványok, újabb témák jöttek.
– Gondoltam egy merészet, hisz a kiskutya is belejön az ugatásba: megjelent az első Katolikus Kincses Kalendárium Akkor el tudtunk adni belföldön 9-10 ezret. A vallási sajtó életre kelt. Tényleg nem volt cenzúra, de volt sajtótörvény, hogy azonban, ámde, sőt mi több, ha netán olyan jelenne meg, ami ütközik az államérdekkel, akkor a számot elkobozzák.
Valóban sose kötöttek bele a kiadványokba?
– Nem. Sose volt cenzúráról szóló törvénye Jugoszláviának. De pártvonalon a nyomdaigazgatóknak azt mondták, valakinek át kell olvasni a szöveget. A sok esztendő során egyszer vagy kétszer jött egy-egy igazgató, például, hogy mit jelent az abortusz, mert egy cikkben azt írják, erkölcsileg nem fogadható el. Az öreg nénik meg megkérdezték, milyen vallás az ENSZ, mert arról is írtunk. Ezzel elindult az én pályafutásom, kezdtem ’63-ban, és miután Újvidékről áthelyeztek Nagybecskerekre, püspökké választottak, 1989-ben megkértem Harmath Károly atyát, hogy vegye át a sajtótevékenységet. Fokozatosan kialakult egy gyönyörű kiadóház, az Agapé.
A Hitélet, a Képes Biblia és a Kincses Kalendárium azonban nemcsak itt volt népszerű, hanem külföldön is.
– Kértek Magyarországra, Erdélybe. Küldtük, nyomtattuk. Nekünk a nyomda mindig dupla árat számított, mert tudta, hogy számunkra létkérdés. Amikor Újvidékre mentünk, először a Forumban szerettük volna nyomtatni a Hitéletet, de azt mondták, nem alkalmas a technikai fölszerelés. A Dnevnikbe másnap reggelre vihettem a kéziratot. Egy év múlva közösen megegyeztünk, és átvittük a Forumhoz. Aki utazott a határon, az vitte a kiadványokat, Magyarországra. A 19400-ból három és fél ezret Magyarországra, Romániába küldtem. Kemény postadíjat fizettetek, de átvette az újvidéki főposta. Egyszer hívatnak: a belügyből figyelmeztetést kaptak, nyugat felé küldhetik, de a kommunista államokba nem. Elmentem Belgrádba. Ott fel is vették három-négy hónapon át, de ott is hívat a postaigazgató, hogy nem lehet. Elmenetem Zágrábba, onnan másfél évig küldtük. Majd Lendváról, majdnem két évig. Azután a 19400-ból maradt csak 15500 példány. Akik utaztak Magyarországra, bevásároltak Kincses Kalendáriumból, a Hitélet egész évi számát itt kifizették dinárban, odaát a plébánosok megvásárolták forintért, valutapénz volt a Hitélet ára.
Ez volt az én éltemnek egyik nagy mozgatóereje, hogy tudtam olyan lapot szerkeszteni, aminek volt olvasóközönsége. Püspökként már nem volt rá időm. De a Hitélet él, a Kincses Kalendárium él, a Képes Biblia él, ma már az Agapé és Harmath Károly neve alatt. Történelmet láttunk és írtunk, hiába szerénykednénk, ez így volt.
