6.
Nagyon lármás világban élünk. Úgy tűnik, a hangoskodás nemhogy csitulna, de egyre nagyobb lesz a magamutogatást kipréselő hangerő, mely betölti a légterünket. Tudomásul kell vennünk azt, hogy mindazok, akik nehézség nélkül akarnak sikert aratni – s egyre többen vannak az ilyenek –, a kor szellemének megfelelően nem a türelemmel végzett állhatatos munka lényegépítő és tartalmat adó kreativitásában elmélyülve teszik azt, hanem az önjelölés ingoványos talaján állva a fülsiketítő hangzavar túlordításával próbálkoznak érvényt szerezni egyedül üdvözítő voltuk bizonyításának.
Az ember szellemi létezésének ilyenképpen történő megnyilvánulását a fizikai valóság számtalan formában támasztja alá. A lélek megnyomorításának megannyi eszközével találkozhatunk nap mint nap, s alig van már olyan életterünk, amely ne a „nagy a zsivaj, lárma” viszonylatában nehezedne ránk, néha már az elviselhetetlenségig. Az egyén pedig, a többséggel együtt, ellenállás nélkül, mintegy megbabonázottan, gondolkodás nélkül adja át magát annak a bódulatnak, amely a tömeglétbe taszítva megfosztja őt a teremtésben néki adományozott szabad akarattól. Az ilyen ember nem tudja magát kiszakítani a virtuális világ bűvköréből. Valóságnak hiszi, fogadja el azt, ami az életnek csupán a káprázatban való kifejezésre juttatása, értéknek tekinti a füstfelhőszerű látványcsillogást, a zenei diszharmóniát pedig egyenesen az – úgymond – rációra esküvő modern életvitellel azonosítja.
Az ember ma már nem ismeri a csendet.
Mert Istent sem ismeri.
Az elcsendesülés számára ismeretlen folyamat. Életellenesnek tartja. Eltéved benne. Nem tud vele mit kezdeni. Ugyanis látványkeresés közben elveszítette a lelkét. Meg a lelkéhez vezető utat. Mert az a szembenézés útja egyben. Márpedig a szembenézés kényszere régen háttérbe szorult az életében. Kiiktatódott, mert akkor a tetteivel kellene szembenézni, ami nem egy kellemes állapot. Kellemetlen bevallani azt, hogy az életben egyre kevesebb dolgot lehet az ésszerűségre hivatkozva megnyugtatóan megoldani. Hogy van valami, ami hatalmasabb az önimádatba süllyedt embernél. Nevezzük őt akár Istennek, akár másképp. Van! És nap mint nap megbizonyosodhat róla az, aki képes megfogadni a Máté evangéliumában megfogalmazott hegyi beszéd vonatkozó sorait: „6.6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a Te Atyádhoz, a ki titkon van, és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.”
Az ima a csend birodalma. Mindenkinek megadatott, aki ki szeretne lépni az elembertelenülő hangzavar birodalmából, amelyben a mai ember élni kényszerül. Csak nem kell szégyellni bevallani azt, hogy ez az emberi ész kreálta, istenfélelem nélküli világ eredendően nem az ő hazája.
A belső csend megteremtéséhez óriási kitartásra, türelemre van szükség. Nem lehet pillanatok alatt megszerezni az elcsendesedés nyugalmát, amely majd azután lehetővé teszi azt, hogy a rá épülő, belső szobánkban megnyilvánuló szembenézés megszólítson bennünket. Ebben az állapotban az idő fogalma is átértékelődik. Megszűnik a szorongást, űzöttséget magába sűrítő ereje, s beindulhat a lélek tisztításának a folyamata.
Merthogy azért van szüksége az embernek a zsivajtól való eltávolodásra, hogy módja legyen a lélektisztításra. A lelkiismeret birtokba vételére. Lévén, hogy a lélek megtisztulása a lelkiismeret teherbírásának a felerősödésével lesz azonos.
Lelkiismeretét vesztett, gátlástalan világunknak, úgy vélem, nagy szüksége van arra, hogy az istenképéreteremtettségnek újra helyet biztosítson az emberek életében. Ennek pedig alapfeltétele az, hogy megkíséreljük önmagunkban meglelni a csend országát.
