„Ha én valaha népies eposz írására vetném a fejemet, a fejedelmek korából venném tárgyamat… Festenék szabad hazát, közös hazát; megtanítanám a népet, miképp szerette a hont, melyért előde vére folyt. Az a vér szolgavérré sohsem fajulhatott; azért durva, nyakas, megigázhatatlan; de azért merész, őszinte és tiszta is” – írta Arany János egyik Petőfinek címzett levelében.
Lám, talán még meg sem fogant benne a Toldi gondolata, már tudta, hogy példaértékűnek kell lennie.
Ha a maga idejében mást is jelentett ez a mű, ma már főleg főhősének jelleme, szándéka, tettei azok, amiért foglalkozunk vele az általános iskolában. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ma mit jelent, jelenthet nekünk a Toldi. Milyen embereszményt takar? Milyen utat mutat?
Arany kora és a miénk között óriási a különbség, de az örök emberi értékek megmaradtak: becsület, emberség, igazság, s jó, hogy egy ilyen hőst ismerhetnek meg a gyerekek. Vele lehet azonosulni is, főként a fiúknak, hiszen küzd, harcol, nem is akárhogy.
Pedig Arany János nem idealizálja hősét, Toldi Miklós sem feddhetetlen, s bár nem a saját hibájából, mégis folt esett a becsületén. Annak ellenére mégis szerethető, szurkolunk neki, szorítunk érte, azt várjuk, hogy jó véget érjen a történet, másként igazságtalannak tartanánk.
Arra tanít, hogy senki sem tökéletes, de harcolni kell az elismerésért, a megbocsátásért, az álmainkért. Közvetíti, hogy semmi sincs ingyen, és igenis rögös út vezet a cél felé, ám ettől nem kell megijedni, sem elszigetelődni, ki kell jönni a nádasból, és fel kell vállalni a küzdelmet.
Az utóbbi években csoportmunkával dolgozzuk fel magyarórákon Arany János elbeszélő költeményét, így próbálom megláttatni a diákokkal a mű szépségeit, érdekességeit.
Az olvasót mindenképpen próbára teszi a szöveg. Ha például megkérdezném, mi az a vendégoldal, a tilalomfa, a bakacsin, a toportyán, a csobolyó, megpitymallott, a vékonypénzű, az ösztövér, vagy az, hogy felült Lackó a béresek nyakára, akkor mit válaszolnának? Hányat tudnának „lefordítani”?
Változott a világ, a nyelv is. Első olvasás után a gyerekeknek se nagyon megy, de azután, hogy nekik kell kikeresni a jellemző részeket, idézeteket, megmondani, mit is látnak a képeken, megnevezni régi tárgyakat, jeleneteket kell a saját fantáziájuk szerint lerajzolni, akkor lassan összeáll bennük a kép. Majd elkapja őket a játék heve, mindent meg akarnak fejteni, oldani, tudni. Mert nyerni kell, s észrevétlenül tanulnak meg sok mindent, és egy életre megmarad bennük néhány fontos kép, idézet, mint például ez:
Néhány régi, kedves családi rajz is segítségemre van a csoportmunkában (Sok Rózsa Klára rajza)
„Hé paraszt! Melyik út megyen itt Budára?”
És az előhang első sorai:
„Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon…”
Hát nem gyönyörű? Mindig csodáltam ezt a költői bravúrt! Jó tanítója a diákságnak.
Ma nem könnyű őket olvasásra fogni, de hogyan is vennének a kezükbe könyvet, ha nem mutatjuk meg nekik, miket keressenek? Még ha játékosan is. Az a tapasztalatom, hogy elég keveset olvasnak. Kívánják a mozgalmas, akciókkal dúsított olvasmányokat, a mai kor szellemében, csak ne legyen tájleírás (pl. Fekete István könyvei) vagy monológ (Hemingway: Az öreg halász és a tenger), mert ez a számukra unalmas. A Toldira először azt mondják, hogy nem értik a szöveget. A szómagyarázatokat nem nagyon olvassák el, mert sok van belőlük. Mi lesz, ha komolyabb, elgondolkodtatóbb könyveket ajánlok nekik? Ne tegyem? Azt nem lehet. Mert azért még vannak olvasó gyerekek! Még könyvtárba járók is! Lehet, hogy többen nem azt olvassák, amit kellene, de olvasnak. A mellékutak is kiérnek a főútra egyszer! Addig is meg kell vívnunk napi harcainkat, ami bizony egyre nehezebb. Az a jó, hogy ebben Arany János is nagy segítség, nemcsak a Toldival, de Awalesi bárdokkal, a Családi körrel, és még sorolhatnám.
