Szeretem a fákat. Égi gondolatok földi szálláshelyeit. Szeretem a magányosan álló viharedzetteket. De szeretem az erdők titokzatosságát, nyitott-zártságát biztosító, sűrűt alkotó óriásokat is, meg az erdőszéli, út menti, ferdén növő tépetteket is. Ez utóbbiakhoz – mondhatni – különös vonzalom és rokonszenv köt.
Mindenkori nemességükért szeretem a fákat…
Hamvas Béla a XX. század magyar gondolkodója szerint mára/mostanra a paradicsomi Élet; a paradicsomi Lét egyedüli őrzőiként már csak a fák maradtak. Egyedül a fák. Melyek nemcsak kifejezik, hanem nemes és ősegyszerűséggel véghez is viszik az élet egyedüli célját: a fény felé törekvést. Még a legsötétebb korban is.
Mondják, hogy a fa ága nem más, mint égtermészetbe kapaszkodó gyökér. Gyökere földbe meredező ág. Sagmeister Peity Laura fás képeit nézve ez az aránypár igencsak elgondolkodtat. Ugyanakkor a fák mindenkori feladata az Égnek és a Földnek az összekötése, e kötés létfontosságának tanítása és létrejöttének elősegítése.
Ég és Föld. Nem kizárja, feltételezi egymást. Emberi életünknek e két pólusa közül az Ég-szinonima az angyali üzenethordozó madarak, a nehézkes földelementumnak megfeleltethető sárkány-gyík – Laura fáinak őrző-védő állatai. A bagoly-madár és a gyík. Választott kettejük egyedüli találkozási lehetősége a hajnal és az alkonyat princípiumváltásának ideje: egy rövidecske csendes és meghitt pillanat. Ezért így beállítva princípiumi állatok. A naplény gyík, és vele szembe állított éjjeli madár – a bagoly.
Inverz megegyezés. Találó, korunkat kifejező megegyeztetés. És mindezt a fákon keresztül. Mert a „bölcsesség madarának alkonyatba szállta” (mondhatni filozofikus alábukása) a légmadár földiessé válását, illetve az önmagából is élni tudó alvilági gyík fény felé törése a naplény születését jelképezi; jelképezheti.
Vajon festőnk az őrállatok ezen beállításával nem a kabbalisztikus Szefirot-fa fejetetejére állítását célozta meg, ami napjainkat (az utóbbi időket) nagyon is jellemzi? Mert jól tudja: igenis ez van. Az ember feje tetejére állíttatott. A világ a visszájára fordult. Hisz a Korona (Kether) a földbe, a Gyökér (Malkut) egy ravasz fordulattal az égbe került.
Feje tetejére állított világunkban, az értékrendek zűrzavarában már csak ezért is érdemes mindent újrarendeznünk és átvizsgálnunk. Szitálni és átvilágítani. Mindent. És az „ami fenn, az lenn, illetve ami lenn az fenn” háromszoros ismeretében az aquariusi világ átlátszóságában a fehérben meglátni a feketét, és a feketében meglátni a fehéret, azaz Laura festményeivel a rózsaszínben meglátni a földbarnát és úgyszintén a terracotta-sepiában meglátni a pinkes fehérséget, hisz emberi világunkban, az emberfelettihez képest már semmi sem magától értetődő. Semmi nem az, ami. Csak árnya annak, amivel pedig összetéveszti magát.
Merre is van a Föld? Merre is van az Ég?
Az árnyas fák ebben a kérdésben így tanítanak: lábad alatt a Föld… fejed felett az Ég, és mi vagyunk a benned lévő Létra…
*
Fák és kövek, kövek és almák, gyökerek és lombkoronák, gyíkok és baglyok, éjszakák és nappalok, lények és árnyékaik… az egymást feltételező ellentétek és a KÜLÖNÖS EGYENSÚLYOK KERESÉSE… ez Sagmeister Peity Laura művészi foglalatosságának jelenlegi fő témája/techné-je… Alkotásainak analógiáival a meglelt dinamikus egyensúly-rend hallatlan fontosságára mutat rá.
Ahogy az emberben a mindennapok és az örökkévalóság is összeér az önös én és felettes én képében, úgy jelennek meg Laura képein a különösebbnél különösebb találkozások. A dualitások és az ellentétek találkozásának enyészpontja nagyon érzékeny inflexiós pont Laura képzőművészeti alkotásaiban. Ez az a pont, ahol a spontán és akarat/szándékozott, az akár felcserélhető lombozat és gyökérzet, a lény és árnyéka (árnyéklénye), vagy az egymásra helyezett, egy pontban érintkező kövek akár a szívdobbanás és a két dobbanás közötti hiátus/szünet „lelkesen” és csendesen egybeforr. Ez van akkor is, amikor az éjszaka bagolymadara és a nappal gyíklénye találkozik a Nap és a Hold együttes kozmikus sugárzásának közepett. Ez a közép pontja: a hallhatatlan szimfóniák szférájában. A csöndes zene. Akár a kövek szívdobbanása. Hiszen a kövek is élők, csak életük a felfoghatatlan súlyú lassúság. Lassan élnek és kiegyensúlyozottan. Kiegyensúlyozottan a változásban. Egyensúlyozva az akart és véletlen között…
Gránátalma contra kő. Elindulunk a gyíktól, mely leválva árnyákéról, felmászik a fára, ahol bagollyá lesz, majd leesve a földre, gomolyagként gurul el, később gránátalma alakjában nyugszik meg, miután megáll. Aztán megkövesedik. Kővé lesz. A kő a pillanatnyi megérkezés. A mozgás általi örökkévalóság kikristályosodott alakja. Aztán imbolyogni kezd, lábakat növeszt, és újra megmozdul…
**
Végül egy nagyszerű fordulattal a helyi-idő és a világ-idő Laura víz-sárral festett képein egy ponton találkát vesz. A festőnő – mondhatni – Halak festészeti korszakát a lokalitás Tiszától Járásig terjedő sajátságos világán keresztül billenti át önön megújuló Vízöntő periódusába. A puszta és a víz közé feszített mikro-lét sártengeri eksztatikus tragikumába: ahol a sűlyedő vertikális pont a vízszintes felé húz...
A különös egyensúlyok között a legkülönösebb: a kanizsai precesszió. Oszciláció és egyensúlyozás a Tisza-víz és a járási gyógyító dagonya között. Sárból születés és sárba ragadás. Sárfűrdőzés. Mitikus világrajövés. Érzékennyé érlelt földiesség. Érzelmességen túl. Víz-sárral festve. Saras vizet öntözők. Vízöntözők. Sáröntők. Félig víz-sárban, félig napon. Mellettük sárba úszni próbáló halak... a part és a víz, a múlló ősidő és a most közötti megfoghatatlan mezsgyén.
Víz-Halak, Föld-Bikák, Levegő-Baglyok. Legújabb, szinte megrettentő szellem-lélek-bagoly-maszkos képein viszont az Élet-Halál érzése feszül leginkább egymásnak. A végső metamorfózis az önmaga következményébe kapaszkodó lefelé csüggő ember szemében ugyanakkor nem más remény a meg- és újjászületésre.
Mert az örökkévalóság változás… és a változás örökkévaló…
(Elhangzott 2012. január 21-én, a zentai Városi Múzeum képtárában megtartott képzőművészeti kiállítás megnyitóján.)
