Nagyanyáméknál azért vártam leginkább a disznótort, mert olyankor két éjjel is náluk aludhattam.
Én mindig a kuckóban, Jóska unokatestvérem meg a kemencepadkán.
Mi ketten mindig már az előző napok délutánján berendezkedtünk, hogy az esti fokhagymatisztítás, borstörés, mák- és diódarálás és még ezer apró dolog után azonnal lefekhessünk. Virradat előtt akartunk ugyanis kelni, nagyapának segédkezni az udvarra kikészített katlan mihamarabbi alágyújtásában, mert a víznek forrnia kellett az üstben, mire apámék és a többiek, a rokonság férfi tagjai megérkeztek.
Keresztapám, anyám középső nővérének férje volt a böllér. Tanult mestersége, tetőfedő ács létére ő ölte le sorra minden évben ilyen idő tájt a disznókat az egész rokonságnak.
A család férfiai, nagyapával együtt, öten voltak. Ittak egy-két pohárkával a pálinkából, majd kihajtották a disznót az ólból, pillanatok alatt lefogták, s keresztapám már döfte is disznóölő kését a magatehetetlen jószág torkába.
Mi, gyerekek jobban szerettük, amikor még szalmával pörzsöltek, mert nekünk is volt kistüzünk, de keresztapám hamarosan beszerzett – ha jól emlékszem, sógora segítségével maga eszkábált – egy pörkölőgépet, melyet vékonyra hasogatott fával kellett megrakni, s az oldalán levő hajtókarral lehetett szabályozni a végén kicsapódó lángot.
A tálba szedett vérből nagyanyám vöröshagymás zsíron sütött reggelit.
Egész nap kinn voltunk a sürgés-forgásban, játszottunk, de mindig akadt valami segítenivaló is, csak délután mentünk be a konyhába, ahol az asszonyok már a pecsenyéket, hurkát, kolbászt és a kalácsokat sütötték a vacsorához.
A vacsora utáni kártyázást, danolászást én már csak a kuckóból figyeltem – nagy megelégedettséggel, de általában mindig a tervezettnél rövidebb ideig.
