Ha a zentai városcímer attribútumait azonosítjuk az ősprincípiumokkal, akkor a Zenta, miért vagy te Zenta? * című para-novellámban leírtaknak megfelelően a kecsege a Vizet, a búzakalász a Földet, a kulcsok pedig a Levegő elemet képviselik. A hiányzó negyedikre; a Tűz elemre akkor nem találtam választ (egészen pontosan a novellában arra nem volt senki sem kíváncsi).
Pedig a búzakalász érett aranysárga színével már akkor üzent, csak még nem tudtam hová tenni azt, ami most végre magától értetődőnek tűnik. Egyszerűen nem villant fel előttem az, amit Borovszky Samu 1909-es kiadású Bács-Bodrog Vármegye monográfiás kötete is jellegzetesen zentaiként mutatott be: a napsugaras oromzatú házakat! Azokat a nevükben is beszédes, napjeles tűzfalakat melyek a hiányzó negyedik princípiummal ajándékozták meg szeretett városunkat.
A hely lényegi szellemiségét kifejező napsugaras motívumú házak mellett a keletre tájolt, Tisza-partra ránőtt város, a férfi- és női princípiumot magában foglaló főnixként újjászülető városháza, a föld plasztikusságát dicsőítő tűzoltólaktanya és egy-két még nem igazán kitapintott érzékeny helye/épülete képezi jelen mondandóm tárgyát, melynek mintegy közös nevezőjét a megtalált „negyediknek” nevezett tűz elemmel ragadnák meg. Hisz az, a fentiekben vázoltaknál így vagy úgy, mindenképpen és szükségszerűen megjelenik.
Napsugaras oromzatú házak – a Napnak szánt dicséretek
Tehát nem vettem észre azokat, amelyek az Alföld géniuszát, aranyló éltető mértékét, aranyos arányosságát hirdetik. De hát itt voltak s vannak szemünk előtt, s nem is lehetnek mások, mint a hiányzó negyedik elemnek, a tűznek a pandanjai: a zentai „napsugaras” házhomlokzatok (a tető háromszöge is a tűz elemre utal, csúcsával felfelé álló háromszögként)! Mit is beszélek, hogy a negyedik, hisz a létrejövés valóságában, a Tűz az első, a Víz a második, a Levegő a harmadik, míg a Föld a negyedik elem.
A teremtés rendjének tér-idő diagramja teljesítik ki tehát a zentaiság szellemiségét. A napsugaras motívumú deszkaoromzatos házakon a napjelek habarcsba, ablak- vagy ajtókereteken, féloszlopokon vagy vaskapukon feljegyzett változatai mind egyetemes szellemiségünk kifejeződései.
A Nap ősi tiszteletének egyik legszebb építészeti példáinak mégis a napsugaras oromzatú házak vehetők. De hozzájuk társíthatjuk a kis- és nagykapuk szoláris díszítéseit is. Népi építészetünk alapstruktúráját; a Szentháromságot (Ata, Ana és Ada) fejezik ki. Azon belül pedig a tér s idő ismérveit, a téridő csodáját (Tér = Atya, Idő = Anya, Téridő = Fiú). A napsugaras deszkaoromzatok régi szolunáris vallástudásunkra utalnak, Nap-Jézusunk három szerephelyzetét ábrázolják (kél, uralkodik és nyugszik).
Mivel a napjel a négy őselem egyesített képe, érthető számomra, hogy miért is nem épülnek manapság ilyen házak. A négy őselemet kellene tiszteletben tartani ahhoz, hogy joggal és tiszta lelkiismerettel építhessünk „napos” házakat!
A napjelek atavisztikus ábráit később némi egyszerűsödésen és absztrakción átesve stukkódíszeken, épületasztalos-elemeken és vaskapukon leljük fel, hisz a XX. században jórészt ezeken szerepelnek.
A napsugaras oromzatú házak a szélesebb értelemben vett hely géniuszáról mesélnek. Az Alföldön lehet ugyanis leginkább megélni a kitárulkozó föld misztériumát. De nem csak azt. Az Alföld ugyanis a naptűz megélésének helye is. Az égető-perzselő napé. Az alföldi nap ellentmondásossága/paradoxona, hogy szikrázása ellenére mégis súlyos. Fehérsége ellenére mindent megsárgít… és elsárgít. Mondják, hogy az alföldi sárga inkább okkeros, olyan, mint az augusztusi erős nap perzselte táj színe.
A föld és a víz „alkémiai házassága” a zentai tűzoltólaktanya csodás épületén
Szerencsére az elementáris őstűz itt, a Tisza partján valamelyest csillapodik. A víz (folyóvíz) felfrissít és megújít. A víz és a föld találkozását jelzi a zentai tűzoltólaktanya (a víz tkp. ténylegesen „tűzoltó” elem) szecessziós épületének saras plasztikája – melynek formát végül mégiscsak a tűz ad – Lajta Béla égő, építészi géniusza. A tűzzel való égetést a lechneres indázattal teleszőtt faltestek égő bordója is tükrözi; az eredeti színezés ugyanis a mainak pontosan a negatívja. A laktanya már csak ezért is helygéniuszból kibontott architektúrája mindenki számára kedves és magával ragadó, magyarul beszélő; a sárnak dicsőítése és annak a lágyságnak a kifejeződése, amit a sár mint elementum (Föld + Víz) potenciaként sugall.
Arcát napkeletnek fordító város
Nem hiszem, hogy túlzottan újat mondok azzal, ha kijelentem, hogy Zenta igazi képe a Tisza felőli. Az, amelyet az ember kelet felől jövet megpillanthat. A város ezzel a Tisza felőli ünnepi oldalával néz a felkelő nap felé, s ezért szakrális: Imago Civitas Zyntha. Erre fordul a folyóhoz nőtt város központja is, és ezért is helyezték ilyen közel a Tiszához. Jegyezzük meg, hogy nem minden városnak adatott meg ez a különleges „földrajzi” kegy. Ezért rendkívül fontos, hogy ezen imágóképet hogyan alakítjuk és hogyan formáljuk. A tájrefrén Tiszát átívelő híd, az emberléptékű rakpart (a város vízzel való találkozása) s annak csodálatos gesztenyefasorának mélyzöld koronája fölött az égre rajzolódó monumentális városházával megkoronázott várossziluett mind-mind olyan imágóképző elem, mely szép alapozó színt képez egy rétegeiben összetett és gazdag városkép kialakításához.
Városunk élete lényegében itt kezdődött, az aranyosnak nevezett gerendeken, mely zátonyként kiemelkedve a tengernyi Tiszából újból és újból origópontja tudott lenni a Tisza partján megtelepülőknek és megélhetést keresőknek.
A maszkulin és feminin elemek a zentai városháza architektúrájában és a „láthatatlan” zentai főtéri templom
A Tiszához közeli hangulatos városközpont domináns épülete a szintén keletnek néző monumentális zentai városháza. Eredeti színe sárga és fehér – napnak dicsérete, szemnek ékessége. A zentaiak büszkesége, városiasságunk legfőbb bizonyítéka. Egy virtuális Zenta alapköve. Zenta nevéhez igazán méltó építmény. Hisz éppen a Zent = Szent szóban rejlik épületünk egyik lehetséges értelmezhetőségének kulcsa. „A Fényességes csak olyan helyen vesz lakóhelyet, ahol a Férfi és Női elvek egyesültek” – olvasható a Zóhárban. És nem csak ott. Mert ezen princípiumok építészeti kifejeződései a zentai városházán is leolvashatók! Férfias jelkép az égbe szökő, lépcsőzetes, messze látszó, hangsúlyos torony (a szecessziós vonalvezetésnek megfelelően aszimmetrikus elhelyezést nyert), nőies elem a közgyűlési terem az alaprajzi formájával és még inkább a kupolafedésével. Ezekről a már emlegetett Zenta, miért vagy te Zenta? című műben olvashattunk. Nem ott olvashattunk viszont a zentai főtéri nagytemplom históriájáról, melyet az Elveszett templom című írásomban rajzoltam meg. A két főtéri zentai épület – a városháza és a templom – egy feltörekvő kor végső eredményeként hirdette a zentaiságot; magát Zentát és határtalan lehetőségeit. Nem beszélve arról, hogy mindkét épület nem másból, mint a szó szoros értelmében vett tűzből született az 1910-es években. A városháza felépült, ám a „láthatatlan” főtéri templom manapság csak a beavatottaknak látható. Miután évtizedekig állt félig kész romos állapotban, a II. világháború után lebontották. Szerencsére egy mesterkertész ügyesen felépítette. Úgy, hogy még a zentaiak sem tudják, hogy van főtéri templomuk! Hossza kb. 50 méter, szélességét, itt és most nem határoznám meg. Bejáratát és szentélyét a kertész (zöldkatedrális-építő) egy-egy szent Tiszafával jelölte meg.
Napállatok a zentai millenniumi emlékkút és emlékkeresztnél
Miután azt hittem, hogy a zentai Eugén újság hasábjain mindent elmondtam a kis szakrális építmény jelképvilágáról és azok jelentésrétegeiről, kiderült annak ellenkezője. Akkor csak megpendítettem „kápolnácska” napkapujellegét, valamint a nap principális helyének fogalmát, amit az alábbiakban, mint azt majd meglátjuk, tovább gazdagítok.
Most „a megnyilvánult világ női erejének” fogalmához fűzném a következő adalékot. Több síkon, mást és mást jelenthet ugyanis valami. Szembeszökő a „hármas domb motívum” alaprajzi és sziluettbeli jelenléte és formaadó ereje, ami a Szent István-i millenniumi ünnepség tükrében a mondottak szerint „dereng”, ám ha a napprincípium szemszögéből nézzük meg, akkor a jelenség egészen új értelmet kap: A nap principális állatainak két szélsőséges lényéét. A levegő napuráét – a sas/turulét, valamint a föld napuráét – az oroszlánét. Mindkettő királyi attribútum. Ezért a turul-dinasztiás Szent Istvánnak minden további nélküli párhuzamai és jelölői. Az oroszlán mindig is királyi jószág; itt az anyagba inkarnálódás őreként, regulátoraként van jelen. (Nem beszélve az Istar-gami születésű Szent Istvánnak ehhez való titkos viszonyáról.)
És vajon hol s miként vannak jelen ezek az őr-állatok? – kérdezhetnénk. A válasz egyszerű: az alaprajzban és a sziluettben. Az alaprajznál a hármas domb „vonalban”, s szintúgy a kontúr esetében. Az égi napállat fölfelé néz, a földi napállat vízszintesen…
* A kérdéses „para-történet” a Kilátó, XLIV. évf. 40. számában, 2005. október 8–9-én jelent meg a Magyar Szó mellékletében.
