Szögi Csaba könyve figyelemre méltó ellenpéldája a posztmodern halálának. Mert bizony különböző hozzáértők különböző helyeken egy ideje temetik már ezt a korszakot, és vele együtt minden termékét. De mi jöhet a posztmodern után? A posztposztmodern hülyén hangzik, az extra/ultra/giga/megaposztmodern pedig nevetséges. Mi van tehát a posztmodern után? Haladás vagy visszaesés? Mi van az abszolút nulla fok alatt? Még hidegebb? Vagy onnan már melegszik?
Különben is, mi ennek a könyvnek a műfaja? Önéletrajz? Mese? Napló? Vagy csak simán egy regény? A történet fiktív vagy valós? A szereplők léteznek-e? Létezhetnek-e? Őszintén? Teljesen mindegy. A Mint ami lent van végre egy jó kortárs regény. És ezt nem csak azért mondom, mert nem unalmas. Lehetne egyébként lassan a jó szinonimája ez is. Jó egyenlő nem unalmas. Itt azonban nem ez a helyzet. Ez a könyv nem csak azért jó, mert nem unalmas, hanem mert a látszólag kusza történetszálakból végül összeáll egy teljes egész. Nem kell azt mondanunk erre, hogy ’ó, igen, és az egész több, mint részeinek összessége’, mert nem ez számít. A részek külön-külön is teljesen jól működnének, úgyis egy-egy egész történetet kapnánk, nem is vágynánk többre. Itt azonban a szerző megmutatta nekünk, hogy igenis vágyhatunk többre, mint egymás mellé pakolt történetek semmitmondó sorozatára.
Először is, van egy főhős, Álmodó Arimán, aki egy teljesen átlagos ember teljesen átlagos életét éli, azt leszámítva, hogy semmi sem teljesen átlagos az életében. Nőügyei, katonaélete, újságírása, barátai mind-mind különösek és furcsák valami miatt, olyan, mintha maga Arimán vonzaná be ezeket a nem átlagos, nem „normális” az embereket. Egy helyen el is mondja, hogy az ő élete igazából művészet, és minden, amit csinál, az is művészet, és úgy is él, úgy is gondol az életére és tetteire mint művészetre. „Végig nem a lányra gondoltam, hanem arra, hogyan fogok majd róla írni a könyvemben.”
A szereplők közé tartozik még Arimán néhány barátja és ismerőse, Morgó Mjölnirt, Varganja Daturányi Izidor, Máté evangélista, Ganyé vagy Ringyó Sztár, valamint minden férfi őse, Rúterdő Farka. És szerepel még sok-sok nő. Rengeteg nő. Ki így, ki úgy, de előbb-utóbb mind Álmodó Arimán karjaiban köt ki, és még csak nem is mondhatja, hogy ő nem így akarta, nem ezt akarta, mert igenis, minden nő azt akarja. Arimán pedig, szegény, egy gyenge férfi, hogy is mondhatna nemet.
A történetet a refrénként ismétlődő „ez még nem lehet az igazi, mert újfent érzed, ahogy süllyedsz, ahogy ismét elalszol” frázis viszi tovább. Ebből tudjuk meg, hogy még korántsem értünk a végére, még egyáltalán nem ismertük meg a szereplőket, az eseményeket, még nem nyugodhatunk meg, ahogy Rúterdő Farka sem. Az olvasót is hajtja valami, valamilyen szenvedély, hogy folytassa az olvasást, ne hagyja abba, akkor sem, amikor úgy tűnik, nem fokozható már a feszültség. A feszültség mindig fokozható, ezt jobb, ha megjegyezzük. Rúterdő Farka is fut, rohan, kerget egy álmot, egy képet, egy vadat, akit soha el nem érhet, mert mikor már majdnem ott van, majdnem elkapja, hirtelen rájön, hogy igazából nem is ő volt az üldöző, nem is ő volt a vérengző vadállat, sokkal inkább a préda, a zsákmány, az üldözött és becsapott.
Goethe-t vagy Thomas Mannt idézve (mert minden idézet vagy Thomas Manntól vagy Goethe-től való) Esterházy Péter többször is azt mondja, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. És meg is lepődik ezen, „mert például pék az, akinek nem okoz gondot pékezni. Schumacher az, akinek nem okoz gondot autót vezetni. A Ferrari meg az, akinek nem okoz gondot a Schumacher.” Szögi Csabánál viszont azt látjuk, hogy neki nem okoz gondot az írás, sőt nem csak a regényírás, semmilyen írás nem okoz neki gondot, ráadásul stílusának lenyomata ott van az újságcikkekben, a versekben és nyilvánvalóan a könyvekben is. Szögi Csaba maga Álmodó Arimán, akinek az egész élete művészet, aki ha megírja akár csak egy napját, az is művészi, nem átlagos, nem hétköznapi. Író az, akinek gondot okoz az írás? Nem tudom. Mindenesetre nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezt a könyvet egy író írta, akire más írók is hatással voltak. Ha a könyv végén a szerző nem mondana köszönetet ezeknek a más íróknak e mű megszületéséért, akkor is teljesen egyértelműek lennének az intertextuális elemek: Biblia, mitológia, Borges, Beckett, Hunter S. Thompson, Hermész Triszmegisztosz (akitől a cím is származik), és még sokan mások – mondaná a szinkronhang. Pontosan erről beszéltem az elején. Ettől nem unalmas ez a könyv, és ettől nem halott a posztmodern.
Azt viszont nem állítanám, hogy minden pontját értem a Mint ami lent vannak. Habár valószínűleg nem is ez a cél. Ha teljes egészében megértünk egy művet, sőt ha teljes egészében egyet is értünk vele, akkor az a mű nem jó. Mert nem gondolkodtatott el, nem háborított fel, nem csinált semmit. Kihúzzuk az elolvasandók listájáról, és két nappal később már el is felejtjük. Szögi Csabát nem.
