A magyarországi képzőművészet magányos alkotóját, Pálfalusi Attilát mutatja be a Miskolci Galéria monografikus jellegű kiadványában Szombathy Bálint művészeti író, szépségkutató. Egy olyan alkotói habitust ismertet meg Szombathy a közönséggel, amely külső hatások nélkül igyekezett kiépíteni szuverén képzőművészi világát. Pálfalusi először 1968-ban állított ki, majd néhány kollektív tárlaton szerepelt, de önállóan csak harminc év elteltével 1998-ban állt újra közönség elé.
A monográfia gazdag képanyaga nyomán világossá válik, hogy az indulásakor a pop art szellemiségét objet trouvé és ready made, talált és készen kapott tárgyak művészi alkotásokká történő átemelésében megvalósító, a gesztusművészettel is kacérkodó alkotó rövid idő alatt eljutott sajátos, nem egyedülálló, ennek ellenére egyedi csurgatásos technikájához, művészi gyakorlata három évtized alatt létmódjára is kiterjesztette igényét, a műalkotás létrehozása számára egyfelől az idea megközelítésének bölcseleti megnyilvánulása, másfelől a műbe vetett hit vallási, rituális kifejezése. Ennél fogva munkáinak nincs tartalmi váza, sőt, jelentés se terheli őket, nincs közük a tapasztalható világ jelenségeihez. Szombathy Bálint annak a léthelyzetnek a megragadását fedezi fel Pálfalusi alkotásaiban, „amelyben a dolgoknak még vagy már nincs antropológiailag felismerhető arcuk. Csak lélek-szubsztancia létezik, amely ez esetben egyenlő az anyagi világ legbensőbb lényegével, az ősformával.” Pálfalusi művészete annyira aszemantikus, hogy az ősforma felismertetésére irányuló igyekezetéről nem derül ki, hogy a megragadott ősforma a kozmikus teremtést megelőző, vagy éppen a kozmikus pusztulás után beállt állapot rajza-e, hiszen alkotásai „szerkezetileg egyszerre magukban hordozzák a káoszt és a rendet, a mozgást és a megnyugvást.”
A monográfus egyik legfontosabb megállapítása Pálfalusi Attila vonatkozásában, hogy „az európai provinciában élő magyar művésznek nincs tudomása az éppen zajló korszakos nemzetközi mozgásokról”. Az alkotó a remetelétében, képi világa megteremtése fölött gondolkodván jutott el a konceptualizmusig, a minimal artig, a Germano Celant művészettörténész által arte poverának keresztelt szegényes művészetig, Jackson Pollock absztrakt impresszionizmusáig, illetve a tasizmusig, azaz a foltfestésig, meg az action painting, „a szabályozott véletlen és a rituális akarat szellemében teremtett” módszeréig, a színmező-festészetig, vagy valamihez, ami mindezekkel rokon. Számomra ez a jelenség, a világ földrajzilag elkülönülő, jelen esetben politikailag is egymástól elzárt helyein hasonló poétikák megképződésének lehetősége bizonyíték arra, hogy a centrumhoz képest a periféria nem kötelezően azonos a provincializmus lekicsinylő terhét viselő provinciával. Tény, hogy az említett művészeti irányzatok attól váltak irányzattá, hogy nem egyetlen ember művelte azokat, hanem több alkotó egymásra ható tevékenysége hívta őket életre, és ha igaza van Szombathy Bálintnak – és miért ne hinnénk neki? – Pálfalusi intuitív és kontemplatív úton, felismerés és tépelődés révén jutott el körülbelül ugyanoda. Pálfalusi életműve bizonyítja, hogy a nem, vagy kevésbé szabad polgár – ez esetben alkotó – szabadságvágya ugyanakkora, mint a szabad világban élőé. Ezt foglalja össze a monográfia szerzője a következőkben: „Pálfalusi Attila opusa a peremeken bontakozott ki. Helyi keretek között nem-helyi, nemzetközi léptékű művészet, még csak nem is Európa, hanem Magyarország pereméről. Egyedülálló teljesítmény, amely a 20. századi művészet korpuszának központi magját érinti, benne a művészet ideáljának végső eszményével.”
