A minap egykori fotókat nézegettem az anyukámmal közös Messenger-beszélgetésben. Régi videókat arról, ahogyan a kisfiam járni és beszélni tanult, szép közös emlékeket, ahogyan kézen fogva sétált az utcán a nagymama és az unokája. Jó volt ezeket látni, de kellemetlen érzés volt az a tudat, hogy mennyire gyorsan eltelt ez a hat–hét év, mégis nagyon sok minden történt ebben az időszakban – jó és rossz egyaránt.
Ahogyan egyik képről a másikra váltottunk, egyszer csak arra lettem figyelmes, ahogyan a telefonom kiírta: „Az üzenet elküldve.”
– Küldtem véletlen egy üzenetet anyunak – jegyeztem meg édesapámnak. Az üzenet egy emoji volt, egy lufi, amelyet a beszélgetésünkben gyors reakcióként állítottunk be.
– Csak nehogy meglepődj, ha kapsz rá választ – mondta keserédesen apu.
Akkor hirtelen nem is jutott el igazán a tudatomig ez a reakció, csak később, amikor beléptem az applikációba, és ott megláttam édesanyám profilképét a beszélgetések között, az üzenet mellett pedig egy piros felkiáltójelet: „Sikertelen megjelenítés. A felhasználó nem elérhető.”
Körülöttem csend honolt, és nagyon fájt a felismerés, hogy ez most már örökre így marad.
