Pénteken volt a bemutatója a Zentai Magyar Kamaraszínházban Bódi Attila Ikrek – Létmese című drámájának, amelyet a vajdasági intézmény a Gyulai Várszínházzal közösen állított színpadra. A többrétegű produkció minimalista, mégis misztikus légkört teremtő díszlete, az olykor bizarr mozgáskultúrája és a mindössze három színész kiváló alakítása mély létfilozófiai kérdéseket jár körbe, elgondolkodtatva a közönséget arról, hogy létezik-e szabad akarat, vagy életünk csupán előre megírt események megváltoztathatatlan egymásutánisága. Az igencsak mély témát nem mindennapi környezetben tárgyalja a mű, a két főszereplő ugyanis egy ikerpár, akik még az anyaméhben várnak arra, hogy megszülessenek. A darab során kiderül, a két magzat nem csupán anyjukon keresztül érzékeli a külvilágot, hanem előre ismerik méhen kívüli életük minden egyes mozzanatát is. Az összegyűltek az ikrek párbeszédén keresztül az anya életébe is mélyebb betekintést nyerhetnek, az alkotás női karakterei azonban szavak nélkül, csupán mozdulataikon keresztül kommunikálnak a közönséggel. A karakterekről, a színdarab megvalósításának nehézségeiről és a dráma mondanivalójáról az alkotókkal beszélgettünk.
– Noha egy ikerpár vagyunk, karakterbeli különbség azért van kettőnk között: Szilágyi Áron karaktere, az Iker 2 szinte egy bátyfigura, aki egy kicsit előbb is született, ezáltal ő a földhözragadtabb, kicsit morcosabb, reálisabb, józanabb felfogású. Én pedig az ábrándozó, romantikus, nagyon naiv karaktert, Iker 1-et játszom. Író szeretnék lenni, és egyfolytában filozofálok az életről – hallhattuk László Rolandtól. – A darab szövege eléggé fragmentált, töredezett, és a jelenetek is rövidek, szóval kicsit elveszhet a néző abban, hogy mi hogyan kapcsolódik egymáshoz, illetve mi a valóság, és mi az alternatív univerzum, ahol próbáljuk megváltoztatni a sorsunkat. Ennek ellenére eddig az a tapasztalatunk, hogy jól fogadja a közönség az előadást.
– Nagyon szerettem ezt a művet. Először úgy kezdtük, hogy Árkosi Árpád rendező eljött Zentára, ekkor nagyon sokat asztal fölött voltunk, ültünk, olvastuk, gondolkodtunk rajta, hogyan lehetne mindezt megvalósítani. Végül kialakult egy koncepció Lőkös Ildikó dramaturg segítségével. Egy kis szünet után Gyulán folytattuk a próbafolyamatot, ott kezdtük el igazából színpadra vinni a dolgokat, és ott is volt az előadás ősbemutatója – tette hozzá a hirtelen haragúbb testvért játszó Szilágyi Áron. – A nehézségét az adta, hogy ez egy nagyon nyitott szöveg, nagyon abszurd, viszont némelyik helyen nagyon pontosan van a konfliktus megírva, és az egyensúlyt kellett megtalálni ezek között, hogy a történetet érthetően meséljük el, viszont mindkét iker megtalálja a saját igazát a darabban.
Noha Dedovity Tomity Leának, a három női karaktert alakító színésznőnek nem kellett szöveget tanulnia, számára is kihívás volt a szereplők megformálása.
– Amikor Katona Gáborral, a koreográfussal elkezdtünk azon dolgozni, hogyan lehetne teljesen különböző ez a három karakter, a legnehezebb a halálangyal volt. Ő természetfeletti, a nagyon szakadozott mozgásokkal pedig egy kicsit ijesztő hangulatot kellett teremtenie. Az anyával, aki balett-táncosnő, könnyebb volt haladnom, mert valamikor nagyon régen balettoztam, és jó volt felidézni az alaplépéseket, meg hogy hogyan is lehet csak testtel kifejezni önmagamat. A nővér, aki valójában egy katonai rendszerben működik, a fiúkat rendezi, és ha látja, hogy baj van, akkor betakarja őket – sorolta a színésznő. – A mű fő üzenetét szerintem, akinek van testvére, az át tudja érezni, tehát hogy mennyire fontos a másik, mennyire megtenne mindent érte, és mennyi áldozatot hozna az ember csak azért, hogy a testvérének jobb legyen. Szerintem ezt a fiúk nagyon szépen megragadták, attól függetlenül, hogy a való életben nem testvérek. Illetve az anyavonal is erős a műben, hogy a fiúk mennyire felnéznek rá, és mennyire szeretik őt, még akkor is, ha nem tudják, hogy megszületnek-e. Témája még a gyerekvállalás, hogy milyen helyzetben jöhetnek a gyerekek, illetve hogy mennyire kitartóak akkor is, amikor még nem tudják, hogy hol vannak, és csak az anyjukra számíthatnak.
A mű látványvilágát Kiss Beatrix tervezte, a zenéért Cári Tibor volt felelős, Elek Tibor pedig producerként működött közre. A rendezői munka során Árkosi Árpád egyebek között azt tartotta szem előtt, hogy noha egy művészeti alkotás körbejárhat ugyan bizonyos létfilozófiai kérdéseket a színpadon, mégsem adhat pontos választ azokra, ugyanis a néző feladata eldönteni, ő maga mit gondol.
– Ismertem a szerzőt, ismertem a darabot, és ezt ajánlottam a Gyulai Várszínház nyári évadában. Felmerült az alkotók kiválasztásának a kérdése is, és a zentai színházat gondoltam, hogy meg kellene szólítani – mondta a rendező. – A színház maga az alkotók részéről, főleg a színészek részéről nagyon erős önvizsgálatot és önelemzést követel, főleg ez a munka, főleg ez a mű. Becsülöm a nehézségeket, és ha azokat az alkotó energiáink részévé tesszük, akkor jól jártunk el.
Nyitókép: Fotó: Szabó Róbert



