Költő két keréken

Antalovics Péter, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója költőként nemcsak a szavakat, hanem a kilométereket is számolja. Minden tekerés nála belső utazás: a tájak ritmusa, a magányos órák és a test mozgása inspirálják a verseket, segítenek tisztán látni a gondolatokat, és megmutatják, hogyan találkozik a kreativitás a mindennapi élet ritmusával.
Volt már olyan, hogy egy tempó „átírta” a versedet?
– Számomra minden edzés hozzájárulhat ahhoz, hogy megszülessen egy szöveg vagy egy gondolat továbbfejlődjön. A biciklizést egyfajta aktív meditációnak érzem. Amikor egyedül tekerek – akár Nyugat-Bácskában, akár itt Újvidéken, a Fruška gorán –, van időm elmélyülni a gondolataimban.
Sportolás közben az ember egyszerre figyel a testére és a környezetére: a légzésre, a pulzusra, az erőbeosztásra. Ez egyfajta határhelyzet, amelyben a test, valamint a lélek és a szellem, a gondolatok különös egyensúlyba kerülnek. Sokszor ilyenkor születnek új versötletek, vagy oldódnak meg olyan, szövegekhez kapcsolódó problémák, kérdések, amelyeken korábban akár hetekig, hónapokig töprengtem.
Előfordul, hogy egy gondolat, amelyet sokáig bonyolultnak éreztem, hirtelen nagyon egyszerűvé válik. Edzés közben sok minden leegyszerűsödik: az ember tisztábban látja a dolgokat. Mintha lehullanának a fölösleges rétegek, és megmaradna a lényeg.
Volt már olyan, hogy egy táj, amit két keréken láttál, később visszaköszönt egy versben?
– Nálam ritkábban jelennek meg konkrét helyszínek; inkább az élmények és benyomások összesűrűsödése alkotja a verset. Persze egy tó, egy folyó vagy egy erdő, pusztaság stb. motívumként előfordulhat, de ezek inkább a belső élményeimből fakadó, összesűrűsödött motívumok.
Nyugat-Bácskában például Apatin, Zombor, Kupuszina, Szilágyi, Bezdán és Bácsmonostor környéke mind olyan helyek, amelyek nagyon közel állnak a szívemhez. A Duna menti, illetve a Felső-Dunamellék Természetvédelmi Rezervátumot alkotó erdők és tájak alapélményeim részei. Vagy az például, ahogy az ember a természet változásait figyeli: a folyó elmos egy partszakaszt, máshol eközben homoksziget keletkezik – mindez hozzájárul az otthonosság érzéséhez és inspirálja a verseket.
Bár nem mindig nevezem meg pontosan a helyeket, szerintem érezhető, hogy ezek a konkrét tájak élménye határozza meg a szövegeket. Minden pillanatban új valóságot látok a természet apró változásaiban, és ezek biztosan visszaköszönnek a versekben.

Mennyire fontos a magány az írásban és a tekerésben?
– Nagyon fontos. Amikor társaságban tekerek, a beszélgetés, a közös hülyéskedés és a kávézások más élményt adnak, de az íráshoz az egyedüllét szükséges. Csak így tud az ember igazán elmélyülni, töprengeni, átdolgozni a gondolatait.
Ha valaki mellett ott van egy vagy több másik ember, már érzékeli azok jelenlétét, és nehezebb a teljes fókusz. A versírásnál az idő is eltűnik, és az összes tapasztalat – érzelmi, intellektuális, lelki, szellemi – összeadódik. Az egyedüllét lehetővé teszi, hogy mindezt letisztítva, a lényeget kiemelve öntsük szavakba.
A magány nem ugyanaz, mint az egyedüllét. A magány akár fájdalmas is lehet, az íráshoz viszont a csendes egyedüllét a fontos, amikor a gondolatok végleges formát kapnak. Ez a folyamat segít kiszűrni a fölösleges zajt, és a szöveg letisztulhat.
A bringázás segít kisöpörni a fejből a fölösleges szavakat?
– Abszolút. Sokszor előfordul, hogy egy hosszú, utólag már túlbeszéltnek tartott versből végül egy haiku születik. (A haiku 17 szótagból áll, három sorban (5–7–5), és ebben kell összesűríteni mindent – a szerző megjegyzése)
Előfordul, hogy hosszabb verset írok, aztán utólag, tekerés közben rájövök, hogy a legtöbb rész fölösleges: túl van tárgyalva, üres szó. A kerékpározás segít abban, hogy ezt a fölösleget kiszűrjem, lecsupaszítsam a szöveget. A mozgás közben az ember elméje tisztább, és rájön, mi a lényeg: mi az, amit tényleg el kell mondani.
Ez a folyamat segít csiszolni a szöveget, letisztítani, és megtanít a szótlanság erejére. Minden vívódás és szenvedés a hosszabb verssel végül elvezethet addig a felismerésig: az igazán fontosat ennyiben, ilyen röviden, ilyen kevés szóval lehet és kell elmondani.
Ha lenne egy verseskötet a bringázásról, akkor inkább lírai útinapló vagy belső térkép lenne?
– Szerintem ezeket nem lehet teljesen elválasztani egymástól. Valószínűleg lenne útleíró jelleg is benne, de nem dokumentarista módon. Nem jegyzetelnék le minden kilométert, nem írnám le, hogy ahol megálltam kávézni, ott például mikor épült egy templom, vagy hasonló adatokat, nem ilyen típus vagyok.
A helyszínek inkább motívumszerűen bukkannának fel a versekben, hangulatképként, a biciklizés élményének lelki leképezéseként, vagyis ennek részeként. A külső utak és a belső folyamatok találkoznának.
Szóval biztosan nem hagyományos útirajz lenne, hanem egyfajta fúzió: az utazás és az edzés hangulata, a belső utak és a külső jelenségek, megfigyelt tájak, valamint az élmények összesűrítve. A hangsúly valószínűleg inkább az élményeken és a hangulatokon lenne – hallottuk Antalovics Pétertől.