A színház erősebb lesz, mint valaha

Szabadkán a múlt hét a Desiré fesztiválé volt. Idén is sokféle előadást tekinthettek meg a nézők. Némelyek a tánc nyelvén szólaltak meg, mások szövegközpontúak voltak, ami pedig a trendek illeti talán megállapítható, hogy egyre nagyobb utat törnek maguknak a személyes történeteken és tapasztalatokon alapuló előadások, amit akár maga a szerző ad elő. Ilyen volt például Boris Liješević szerzői projektuma, Az én színházam című előadás. A produkció a gyerekkori visszaemlékezései mellett, a színházzal való viszonyát is taglalta, a színpadon pedig ő maga is megjelent. A francia Valentina Cortese újcirkuszi bűvészelemekkel, finom trükkökkel átszőtt előadásában személyes belső utazásra invitálta a közönséget. Jasna Žmak horvát dramaturg pedig színházi eszközökkel élve beszélt arról, hogyan szenvedett fülsérülést a MandićMachine című előadás nézőjeként, miután felhívták a színpadra. 
Marko Mandić ünnepelt szlovén színész, izgalmas produkciókat készít és a Desirén is láthattuk merész, kompromisszum nélküli előadásait. Jasna Žmakot a tapasztalata buzdította arra, hogy ő is előadást készítsen, és kiálljon vele a nézők elé. A produkciójában a saját élményein keresztül azt is taglalja, hogy milyen a nők helyzete a színházban, és felteszi a kérdést, hogy mennyire kell szabadnak lennie a művészetnek, mert az ő élményei másmilyenek. Ő úgy élte meg, hogy a művészet kitolt vele. A stand-uphoz hasonlítható előadásának címe This Is My Truth, Tell Me Yours, ami a jelentésében tartalmazza azt, hogy a saját igazságát mondja el, de arra biztatja a közönséget, hogy mondják el ők is a sajátjukat. Ennek ellenére az előadásban nem teszi fel direkt ezt a kérdést, ez inkább arra vonatkozik, hogy a nézők is gondolkodjanak el, és mondják el másoknak a saját történeteiket, ne fojtsák magukba. A Desirén Jasna Žmakkal beszélgetés is folyt, amit Vedrana Božinović dramaturg vezetett. 
A Desirén idén is láthattunk magyar nyelvű produkciókat, egyik a Kolozsvári Állami Magyar Színház, Tompa Gábor rendezésében készült Én vagyok a szél című előadása volt, ami Jon Fosse, Nobel-díjas norvég író műve nyomán készült. Ez egy kifejezetten szövegközpontú produkció volt, amit erős színészi játék és lenyűgöző díszlet jellemzett. Az Én vagyok a szél, a lét és nemlét közötti lebegés állapotról szól. Személyes szála, hogy Tompa Gábor rendező az előadást néhai feleségének, Tordai Tekla emlékének ajánlotta. 

A pokoljárás története

Háborús témájú előadásokat is láthattunk a Desirén, Oliver Frljić Inkubátor című előadása a Gázai övezetbe vezette a nézőket, de a közel-keletet célozta meg a budapesti Örkény István Színház, A lélek legszebb éjszakája című előadása is, ami Jászberényi Sándor író, haditudósító szövegei alapján készült. 
Az előadás rendezője Polgár Csaba: 
– Kortárs irodalomban gondolkodtunk és a tematikája miatt esett a választásunk Jászberényi Sándor szövegeire. Úgy gondolom keveset foglalkozunk azokkal a történésekkel, amik erősen meghatározzák a mindennapjainkat itt, Európában. Ugyanakkor ez nem egy háborús darab, inkább egy személyes történet vagy a pokoljárást története, és közegként használja a háborút. Fontosnak tartottam azt is, hogy olyan személy írta, akinek gyakorlati tapasztalata van. Felkerestük Jászberényit, nagyok kedves, segítőkész volt, és megnézte az előadást is. A produkcióban látható fotók és felvételek a sajátjai. Azt az állapotot taglaljuk az előadásban, amikor a testet elhagyja a lélek, de szól az újságírásról, mindenekelőtt pedig a nőkről, hogy mekkora erőt képviselnek. Nekem ez az előadás főleg a nőkről szól – fejtette ki a rendező. 
A fesztiválon az előadás két szereplőjével, Ficza Istvánnal és Nagy Zsolttal is beszélgethettünk. 
– Szerettük volna megmutatni ezt a nagyon férfiközpontú gondolkodást, maszkulin világot. Mi ezzel nem értünk egyet, nőpártiak vagyunk, így megpróbáltuk úgy kihozni a jeleneteket, hogy a nők jöjjenek ki belőle győztesnek, erkölcsileg mindenképpen – hallottuk Nagy Zsolttól, akit az előadás témájáról is kérdeztünk. 
– A színháznak az a szépsége és ereje, hogy élő. Itt és most történik a közönség szeme előtt. Nem egy lefagyasztott pillanatról, felvételről, összevágott dologról van szó. Sőt, a mesterséges intelligencia által, minden kép, hanganyag hitelessége kérdésessé válik. Az újságírókat ez különösen érintheti, hiszen úgy manipulálhatunk a mesterséges intelligencia által, ahogyan akarunk. Ennél fogva a színház erősebb lesz, mint valaha, mert jelen vannak a nézők, és bármire abban a pillanatban reagálhatnak – fejtette ki Nagy Zsolt.
Az előadás témája kapcsán megfogalmazódik a kérdés, hogy mennyire érezzük magunkat érintve a világban zajló események láttán. 
– Azt gondolom, kezdünk nagyon immúnissá válni, mert sok konfliktus zajlik a világban. Úgy vagyunk vele, csak akkor vesszük észre a problémát, amikor a mi lábunkat nyomja a cipő. Ha másét, az nem érdekel bennünket – észrevételezte Ficza István.  
– Ebben az országban is megtörtént. Senki sem akarta elhinni, hogy nagy baj van, tíz évig szenvedett az ország, miközben Európa tétlenül ücsörgött és csak nézte mi folyik. Most ugyanez van az orosz–ukrajnai háborúval. Nem gondolom, hogy az emberek immúnisak lennének, inkább azt tartom sajnálatosnak, hogy nem tanulunk semmiből sem. Ezerszer el kell mondani, és azért vagyunk itt, hogy ezeregyedszer is elmondjuk – tette hozzá Nagy Zsolt. 

Csak keményen!
A Desiré fesztivál végére a felkiáltójelet, az Urbán András rendezésében készülő Cabaret Piccolo Grande: Utópia című előadás tette fel, ami a meghatározása szerint zenés színházi emlékeztető a jobb élethez. Az Újvidéki Színház produkcióját már csak azért is nagy élmény volt látni, mert munkabemutatóról volt szó, ami azt jelenti, hogy még változhat. A néző egy rockkoncerten találhatta magát, ahol az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát hallja. 
– A Cabaret Piccolo Grande egy projektum. A színház kistermében olyan fajta előadásokat szeretnénk játszani, amik eltérnek a hagyományos színháztól. Merészebb, formabontóbb, szemtelenebb produkciókat, amik kicsit olyanok, mint egy kabaré. Az előadássorozat első része a Lénárd Róbert által készített Cabaret Piccolo Grande: Disztópia volt – hallottuk Urbán Andrástól.
Az előadás szövege voltaképpen az egyetemes emberi jogok deklarációja.
– Ha az ember végighallhatja, rájöhet arra, hogy oda az van leírva, ahogyan szeretnénk élni. Mindaz, aminek az ellentéte probléma az életünkben. Minden erőmmel azon vagyok, hogy pozitívan nézzek előre, annak ellenére, hogy minden omlik körülöttünk össze és nem tudjuk, hogy mekkora szakadék szélén állunk. Ilyennek is láthatjuk a világot. Azt gondolom, hogy nagyon kell figyelnünk egymásra, és egymás szabadságára. 

Az előadást Crnkovity Gabriella, fantasztikus színésznővel készítjük, és egy zenekarral, ami a színházi technikai dolgozókból állt össze. Aljoša Tasovac a díszlettel foglalkozik és basszusgitározik, Mina Stojanović fénymesternek tanul és gitározik, Biljana Šunjka Crnojević pedig dobol, és ő az öltöztetőnk is – hallottuk Urbán Andrástól. 
A színházi együttes frontemberét Crnkovity Gabriella alakítja, az ő előadásában hallhatjuk az emberi jogi nyilatkozatot: 
– Korábban nem olvastam el, és ezt most már nagyon sajnálom. Első olvasatra rácsodálkoztam, majd többször is el kellett olvasnom ahhoz, hogy igazán megértsem. Nagyon sok mindent magába foglal, és nagyon tanulságos. Ami az előadást illeti, az egyik legizgalmasabb projektum, amiben színészként részt vehetek. Nagy kihívást és felelősséget jelent, de mindenképpen egy izgalmas munkafolyamat zajlik – tudtuk meg Crnkovity Gabriellától.
Ha Urbán András előadása a felkiáltójelet tette a fesztivál végére, akkor a Szabadkai Big Band koncertje hozzáadott három pontot. A Desiré ugyanis a koncerttel zárult le igazán, amin ismert zeneszámokat hallhattunk. A zenekarhoz vendégelőadók is csatlakoztak: Kőműves Ágota, Davor Vuksan és Koncz Antónió, ifj. Kucsera Géza pedig vezényelt.