2024. június 17., hétfő

Ahol a fikciót valós helyszínek és történetek alapja képezi

Pap Éva szegedi író életében jelentős nyomot hagyott a délszláv kultúra és mentalitás

A Szenttamási Népkönyvtárban bemutatták Pap Éva szegedi írónő Mielőtt lemegy a nap és a Mielőtt újrakezdeném című regényét. A szerző beszélgetőtársa az eseményen Tóth Nikoletta egyetemista, az újvidéki Magyar Tanszék hallgatója volt. Az író elmondta, hogy könyvei kapcsán sorra keresik meg a vajdasági könyvtárak is, és nagy örömmel fogadta a szenttamási meghívást. Az interjúra a bemutató után, a dedikálásokat követően kértük fel.

Pár mondatos életrajzot szeretnék, az első kérdésem pedig az, hogy mikor és hogyan döntötte el azt, hogy az írói pályára lép? Miért nem lett pl. újságíró?

– 2017 körül jött az írás az életembe, amikor egy szakkönyvet szerettem volna írni frissen végzett lakberendezők részére, és akkor gondoltam, beiratkozom egy kreatív írói kurzusra. Nem sokkal később a folyamat erőteljes fordulatot vett, és az első novellák után elkezdtem az első regényemet írni, amelynek És újra felkel a nap a címe. Az eddigi három regényem közül a legsikeresebb lett, még ma is keresik és szívesen olvassák. Az újságírásba még korábban belekóstoltam, de ha visszagondolok, akkor az jut eszembe, hogy a tapasztalt és jó tollú újságírókat elnézve az akkori szegedi Délmagyarországnál például, nem volt elég bátorságom és hitem, hogy jól tudnám csinálni. Fontos szerintem egy jó pillanatban kapott megerősítés, de akkor az valahogy elmaradt. Maradtam a biztosnak tűnő szakmám, a népművelés mellett.

Szabadka és Szarajevó, Vajdaság és az egykori Jugoszlávia az, ahol a könyvekben megírt történetek játszódnak. Mi az, ami megfogta ezen a vidéken, ebben a régióban?

– Nem túlzok, ha azt felelem, hogy ebbe a világba a kilencvenes évek elején-közepén a délszláv háború sodort bele a kollégáimon és társaságon keresztül, akik akkoriban Szegeden, a Vajdaságból és még délebbről, Boszniából és Horvátországból csoportosultak össze. Általuk ismertem meg a délszláv kultúrát, a viselkedési formákat, a mentalitást, az ex-yu zene, a régi jugoszláv filmek világát. Ez mind egy életre meghatározó volt, és ma már szinte a természetes közegem a másik életem, a szegedi mellett. Tetszett az itteni emberek nyitottsága, az a fajta multikulturalizmus, amely, amikor már én belecsöppentem, csak árnyéka volt a múltbeli minőségének, de ami megmaradt belőle, az is különös volt számomra. Abban az időben látván, hogy a különböző tagállamok ugyan szétszakadtak, az emberek továbbra is értették egymás nyelvét, sőt inkább azt mondanám, továbbra is ugyanazt a nyelvet beszélték, legalábbis abban a közegben, amelyben velük voltam.

Van-e olyan kötet, illetve szerző, amely inspirálja? Eddig megjelent könyveiben ugyanis találkoztunk Márai Sándor- és   Milan Kundera-idézetekkel is.

– Szinte mindig ráakadok egy-egy olyan könyvre, amely inspirál. Vagy témájánál fogva, vagy a hangvétele vagy egyszerűen a stílusa, amely úgymond passzol ahhoz, amit épp írok. Fontos ez, hiszen az írónak a szöveg olvasása épp olyan lényeges, mint maga az írás. Nyilvánvaló, hogy az aktuális olvasmány jó eséllyel hatással lehet a saját szövegére is, éppen ezért nem mindegy, hogy abban a folyamatban mit forgat a kezében. A Mielőtt újrakezdeném csaknem két éve alatt például Nádas Péter Emlékiratok könyvét olvastam, szép lassan. Lehetséges, hogy az éles szemű olvasó észre is veszi ezt. Ugyanakkor a délszláv háború témában 7-8 kortárs művet is elolvastam, köztük szerb, horvát, bosnyák írókét, de Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál című, megható kisregénye is fontos volt, és mély benyomásokat keltett a háborúról, amely megkerülhetetlen volt ebben a legújabb történetben, hiszen több szereplő életét is meghatározta, többekét szomorú módon.

Első két kötete hatalmas sikert hozott, annál is inkább, mivel valós helyszíneken, az olvasók számára felismerhető helyeken játszódnak a történetek. Szabadka, majd a Megbocsátásban Újvidék. Mennyire sikerült az itt szerzett tapasztalatokat beültetni a regényekbe és hogyan köti össze a fikcióval?

– Szeretem a valós helyszíneket. Fontos számomra, hogy hiteles legyek ebben is. Amúgy is megragadnak a részletek az utcákat járva. Többnyire azokba a városokba helyezem el a történetet, amelyeket jól ismerek. Vagy ha nem annyira jól ismerem, mint Szegedet vagy Szabadkát, akkor akár többször több napot is ott tartózkodom, és nem turistaként, hanem utazóként, megfigyelőként próbálok belehelyezkedni az ott élők életébe. Így volt ez a Megbocsátás esetében Újvidékkel vagy a Mielőtt lemegy a nap és a legújabb könyvem esetében Szarajevóval is, ahová nem csak elutaztam, de az ott-tartózkodásom alatt emberekkel ismerkedtem, akikkel a mai napig is tartom a kapcsolatot. Az ezeken a területeken élő ismerőseim, barátaim nagyon jó informátorok, rengeteg hasznos információt kapok tőlük, főleg ami a helyi szokásokat, az ételeket és a mentalitást jellemzi.

A Mielőtt újrakezdeném c. köteten jóformán még meg sem száradt a nyomdafesték, máris hatalmas az érdeklődés iránta. Szarajevóba viszi el az olvasót, abba az boszniai városba, amelyről itt a Vajdaságban az utóbbi 30 évben csupa szomorú dolgokat hallottunk. Ráadásul ez a könyv tovább íródott, mint az előzőek?

– Tulajdonképpen ez a könyv is ugyanannyit íródott, mint a többi, 8-9 hónap. Ebben az esetben csak az előkészítő munka tartott fél évig. Tudtam, hogy mi a fő téma, de a sokadik cselekményváltozatra tudtam azt mondani, hogy ezt szeretem, ezzel már tudok azonosulni, és így ezt fogom megírni. Közben megszülettek a karakterek, amelyek közül a többséget nagyon kedvelik az olvasók, legalábbis az első visszajelzések alapján. A regényben több férfi-nő páros is szerepel, mind hús-vér szereplők, sokukat amikor megformáltam, létező emberek lebegtek a szemem előtt. Olyanok, akiknek érdekes vagy határozott karakterük van. Amellett, hogy a cselekmény jelentős része Szarajevóban játszódik, Szeged is helyet kapott benne, és valamivel többet a nyolcvanas-kilencvenes évek Szabadkája is, ami szerintem még izgalmasabbá, színesebbé és kicsit nosztalgikussá teszi a történetet.

Az elmúlt évtizedek alatt szükségből sokan kétlakivá váltak. Kicsit Magyarországon, kicsit itthon. Ott dolgoznak, itthon laknak. Ön hogyan éli meg ezt a bizonyos kétlakiságot? Mert ha jól tudom, akkor Szabadkán is van lakása.

– Számomra a kétlakiság egy szerencsés helyzet, és nagyban összefügg az írással. Megadatott a lehetőség, hogy Szabadkán is berendezkedjünk, és ez szabadságot ad, lehetőséget, hogy többet tartózkodjak ott, főleg ha alkotásra, kapcsolatteremtésre, kutatómunkára, vagy magára az írás folyamatára gondolok. De jelenleg is, amikor több könyvbemutató van egy héten, Szabadka az induló és érkező hely. Inspiratív helynek látom a várost, és úgy érzem, minél jobban ismerem, annál kevesebbet tudok róla. Bár ha valaki történelmi területre téved, akkor így is, úgy is kutakodnia kell a levéltárban. Ez vár rám, ha majd belefogok a legközelebbi történelmi témájú szabadkai regényembe, ami lehet, hogy valamilyen szinten az első kötethez fog csatlakozni.

Négy év, négy kötet. Az olvasók jövőre várhatják az ötödiket? És a távlati tervei felől is érdeklődni szeretnék.

– A következő könyv előkészítésén dolgozom. Ez most kivételesen szegedi helyszínen fog játszódni, amelynek cselekménye visszanyúlik a 60–70-es évektől a közelmúltig. A szerelem nálam mindig központi téma, de mivel ennek millió arca van, ez a történet is egy kevésbé szokványos formájáról fog szólni. Egy nagyon korán kezdődött, és nagyon későn beteljesült igaz szerelemről. Igaz történet alapján.

Nyitókép: Pap Éva és Tóth Nikoletta (Paraczky László felvétele)