Sokak szerint aggasztó képet fest a szerbiai munkakörülményekről a Munkaügyi Felügyelőség nemrégiben közzétett, 2025. évre vonatkozó jelentése, amely szerint az elmúlt esztendőben negyvenkilenc munkás vesztette életét a munkahelyén. A tragikus statisztika részleteiből kiderül, hogy harminchárman azonnali halálos sérülést szenvedtek, tizenhárman halálos kimenetelű súlyos sérülésbe haltak bele, további hárman pedig úgynevezett kollektív munkahelyi baleset áldozatai lettek. Az elhunytak zöme az ötvenegy és hatvan év közötti korcsoporthoz tartozott.
A hivatalos adatok arra is rávilágítanak, hogy a halálos áldozatok között két nő, valamint három, az Európai Unión kívülről érkezett külföldi állampolgár is volt. A riasztó halálozási mutatók ellenére a hatósági fellépés nem mutatott érdemi szigorodást, sőt, enyhe visszaesés tapasztalható a terepi munkában.
A munkaügyi felügyelők 2025-ben összesen 1021 ellenőrzést végeztek a bejelentett – halálos, halálos kimenetelű súlyos, kollektív, illetve könnyebb – munkahelyi balesetek nyomán, ami elmarad az egy évvel korábban feljegyzett 1025 esettől.
Arról, hogy a jogszabályi háttér megléte ellenére mi vezet ehhez a válságos helyzethez, miként játsszák ki a munkáltatók a biztonsági előírásokat, és miért hiányzik az elrettentő erejű szankcionálás, Milica Marinkovićtyal, az A 11 Gazdasági és Szociális Jogi Kezdeményezés programmenedzserével beszélgettünk.
JOGHARMONIZÁCIÓ ÉS VALÓSÁG
Kezdjük a munkavédelmi és munkaegészségügyi törvényi kerettel. Ön szerint megfelelő a jelenlegi szabályozás, vagy vannak hiányosságai? Adódnak esetleg problémák ezen törvények és előírások alkalmazása során?
– Igen, ha általánosságban a munkavédelmi és munkaegészségügyi törvényi keretről beszélünk, szigorúan csak erre fókuszálva Szerbiára, elmondhatjuk, hogy megvan a jogharmonizáció. A nemzetközi és európai szabványoknak, sőt, a munkavédelmi szabályozásnak a hatálya még szélesebb is, mint a munkatörvénykönyvé, mivel azokra a személyekre is vonatkozik, akik nem állnak közvetlen munkaviszonyban, hanem a foglalkoztatás más formáiban dolgoznak. Úgyhogy ebből a szempontból a munkavállalókat védő mechanizmusok sora kielégítőnek mondható. Amit viszont a gyakorlatban látunk, az egyáltalán nem a jogszabályok hiányára utal, hanem következetlen alkalmazásukra. Minden évben rengeteg súlyos sérüléssel és halálos munkahelyi balesettel szembesülünk, és ez csak az, ami a felszínre kerül, miközben pontosan tudjuk, hogy az esetek nagy része rejtve marad a nyilvánosság előtt. Leginkább az építőipari szektor a legláthatóbb ebben, de rengeteg olyan gyári munka is van, amely egyszerűen észrevétlen és alulreprezentált marad a statisztikákban és a médiában.
Ez pedig arra mutat rá, hogy a munkaadók nem tartják be a kötelezettségeiket. Az ilyen esetek leggyakrabban nem a munkavállalók hibájából adódnak, hanem főként abból, hogy nem tették meg a megfelelő biztonsági intézkedéseket. Emellett a munkavállalók nagy része bizonytalan foglalkoztatási formákban és nem rendezett jogállásban dolgozik. Ők különösen kiszolgáltatottak, mivel a munkahelyi pozíciójuk eleve instabil.
Mindez általánosságban megnehezíti az érdekérvényesítésüket, mert hiányzik a hajlandóság arra, hogy védelmet kérjenek, és a munkahelyük megtartása érdekében inkább beletörődnek a rossz körülményekbe. Ugyancsak szembetűnő a szakszervezetek elégtelen szerepvállalása is ezekben a kérdésekben, holott nekik kellene biztosítaniuk az összes dolgozó kollektív védelmét. Ha mindezeket a tényezőket összeadjuk, oda lyukadunk ki, hogy a munkások rendkívül sebezhető helyzetben vannak, és végül beletörődnek abba, amit a munkaadó nyújt. Ez a teljes kép.
Összegezve: a szabályozásunk jó, kidolgozott, de a gyakorlati alkalmazás elmarad, a munkaadók pedig egyszerűen kihasználják ezt a helyzetet a költségeik csökkentésére, hogy minél kevesebbet kelljen munkaeszközökre, védőfelszerelésekre és hasonlókra költeniük.
AZ ELRETTENTŐ ERŐ HIÁNYA
Egy másik fontos szegmens a büntetőpolitika. Gyakran hallani olyan kritikákat, hogy a munkaadónak néha jobban megéri kifizetni egy-egy büntetést, mintsem szavatolni a megfelelő körülményeket.
– Sajnos valóban az a benyomásunk, hogy a büntetőpolitikának nincs kellő megelőző hatása. Bár a törvény előír pénz- és más büntetőjogi szankciókat, úgy tűnik, a munkaadó egyszerűen csak kiszámolja, hogy elég magas-e a lebukás és a felelősségre vonás kockázata, vagy szimplán jobban megéri megszegni a törvényt. Valójában ezek a büntetések nem eléggé elrettentőek ahhoz, hogy a szabályok betartására kényszerítsék a munkáltatókat. Itt van például a Munkaügyi Felügyelőségnek a 2025-ös évről szóló jelentése, amely nemrég jelent meg.
Ebben szerepel az az adat, hogy több mint 2100 szabálysértési eljárás megindítására vonatkozó kérelmet nyújtottak be, kizárólag a munkavédelem és munkaegészségügy területén. Azonban az is világos, hogy az eljárások nagy része elévül vagy évekig elhúzódik. Ráadásul ez a 2100 kérelem valójában nem is olyan nagy szám, és ne feledjük, ezek még csak az elindított eljárások. A folyamatok lassúsága és bizonytalansága pedig tovább gyengíti a szankciók, vagyis a pénzbüntetések megelőző erejét.
MUNKAFELÜGYELETI HIÁNYOSSÁGOK
Mi lehet a kulcsprobléma a felügyelőségi munka terén? A kapacitáshiány, az emberhiány okozza a gondot? Mit nevezhetnénk meg legfőbb problémaként?
– Ezen a téren valóban több probléma is adódik, amelyek évek óta állandóak, és közben azt látjuk, hogy hosszú ideje semmi sem történik a helyzet megoldása vagy javítása érdekében. Igaz, hogy nincs elegendő felügyelő, és a létszámhiány komoly gondot okoz, de a probléma a megközelítésükben és az ellenőrzés módjában is gyökerezik. A most említett jelentés éppen rávilágít arra, hogy rendkívül sok tevékenységük alapul csupán tanácsadáson vagy a szabálytalanságok megszüntetésére kiszabott határidők kijelölésén a munkaadókkal való együttműködés során. Vagyis leginkább azokon a bizonyos „puha intézkedéseken”, amelyek a rendelkezésükre állnak. Egy ilyen megközelítésnek azonban csak akkor van létjogosultsága, ha adminisztratív mulasztásokról beszélünk. Aligha tudjuk igazolni ennek a módszernek a domináns alkalmazását olyan területeken, amelyeken a szabályok be nem tartása súlyos sérülésekhez vagy egyenesen halálos kimenetelhez vezethet.
Így tehát azt látjuk, hogy a felügyelőségek nem élnek kellőképpen a hatásköreikkel, hiányzik a szakemberállomány, de ugyanilyen fontos megvizsgálni a kisebb települések, közösségek helyzetét is. Ott nyilvánvalóan még kisebb a hajlandóság a szabálytalanságok bejelentésére, mivel az emberek félnek. Kis közösségekről lévén szó, nagyon könnyen kitudódik a dolog, és még anonim feljelentések esetén is könnyebben célkeresztbe kerülhetnek, a bejelentőket végül mégis beazonosíthatják. Ráadásul vannak olyan közegek, amelyekben a munkaadók a legnagyobb helyi beruházók közé is tartoznak, és a munkavállalók nem ritkán úgy ítélik meg, hogy a bejelentés ára túl magas lenne számukra. Ami még szintén beszédes és aggasztó, hogy az ellenőrzések nagy részét gyakran csak a bejelentések után indítják el. Vagyis csak egy sérülés, egy incidens után, ahelyett, hogy megelőző jelleggel végeznék el őket, így teljesen elmarad a kockázatok korai felismerése.
NEM LÉTEZŐ MEGELŐZÉS
Ez azt jelenti, hogy lényegében egyáltalán nincs korai kockázatfelmérés?
– Szinte egyáltalán nincs. Ezek a számok valóban annyira elenyészőek, hogy egyáltalán nem beszélhetünk a kockázatok korai felderítéséről a felügyelőség részéről. Nem lenne szabad megvárniuk, hogy a baleset megtörténjen, hiszen az ő feladatuk éppen a megelőzés. Ez egy rendkívül fontos momentum. Amikor a baleset már bekövetkezett, akkor amúgy is késő cselekedni. Ha már megtörtént egy esetleges halálos kimenetelű tragédia vagy egy olyan súlyos sérülés, amely rokkantsághoz vezet, a büntetés már nem mondható célravezetőnek. A megelőzés lenne az elsődleges feladatuk, de ez nem valósul meg. Ezen a téren az állam is jelentős szerepet játszik, pontosabban azzal, hogy nem tesz eleget: szinte alig fordít figyelmet a felügyelők számának növelésére, a függetlenségük megerősítésére, valamint a bejelentők védelmének fejlesztésére. Megvan a lehetőségük a váratlan, be nem jelentett ellenőrzésekre és a rendelkezésükre álló elrettentő, represszív intézkedések következetesebb alkalmazására, de ez egyszerűen elmarad.
Mennyire vannak tisztában az emberek a jogaikkal? Önöknek milyen tapasztalataik vannak e téren?
– Valóban nincsenek, az emberek tényleg nem tájékozottak kellőképpen. Most, a külföldi munkavállalók növekvő számával a munkások olyan munkaszerződéseket kapnak, amelyekről azt sem tudják, mi áll bennük, de a hazai dolgozók körében is általános a hiányos tájékozottság a munkavállalói jogok terén. De még ha tisztában is lennének a jogaikkal, hatalmas a félelem, mivel a munkaadók részéről óriási a megtorlás, a represszió. Általánosságban nálunk nemcsak a pszichológiai mobbing, hanem a testi fenyítés, a fizikai bántalmazás esetei is előfordulnak. A helyzet akkor eszkalálódna, ha valaki bejelentést tenne, így a munkavállalók részéről megmutatkozik egyfajta belenyugvás abba, hogy inkább dolgoznak rossz körülmények között, mint hogy egyáltalán ne legyen munkájuk. Ez pedig olyasmi, amiért nagyon nagy árat fizethetnének. Ugyanakkor tudatosítanunk kell azt is, hogy nem háríthatunk ekkora felelősséget magukra a munkavállalókra, hanem éppen az államnak kellene megerősítenie ezeket a mechanizmusokat, megoldania a problémákat, és hatékonyan megvédenie a dolgozókat.
Nyitókép: Milica Marinković (Fotó: A 11)
