Nemrégiben jelent meg lapunk Kilátó-díjas munkatársa, a Sikoly folyóirat szerkesztője, Csík Mónika Instant című prózakötete, a Forum Könyvkiadó 35 évnél fiatalabb szerzők kéziratpályázatának díjazottjaként. A fiatal írónőnek ez már a harmadik „első” a sorban: eddig egy verseskönyvét és egy gyermekversgyűjteményét adták ki, ezért ezúttal arról is kérdeztük, vajon tesz-e rangsort a különböző műfajok között.
Most megjelent köteted hetvenkét rövid- és mikroprózát tartalmaz, amelyek mindegyike – mint ahogyan a könyv címében is benne foglaltatik – instant valóságdarabka: elkapott pillanatokat örökítenek meg, fotószerűen feldolgozva a világot. Úgy tudom, a szövegek kiindulási pontjául valóban fényképek szolgáltak. Miért választottad éppen a képírás eljárását? Mit tapasztaltál az alkotási folyamatban: miként hatott egymásra a vizualitás és a textualitás?
– Van valami izgalmas és misztikus abban, ahogy a fotósok egyetlen gombnyomással kiragadnak az idő végtelen folyamatából egyetlen intervallumot. Elkapják a lényegest. Az egyszerit. Átmentik a tárgyiasult világot a formai világba. Sűrítenek. Az Instant kisprózáinak zömében arra tettem kísérletet, hogy a nyelv eszközeivel valósítsam meg ugyanezt: mindössze néhány mondattal vázoljam fel a látványkeretet, amelyen belül a történet feszül. A legtöbb esetben fényképek szolgáltak kiindulási alapul, Bartis Attila, Molnár Edvárd, Lennert Géza, Vicai Olivér és Gergely József fotói. A nagyváros, kisváros, falu, tanya tematikája mellett a vajdasági ember, illetve a színház mint a valóság sajátos tükre örökítődött meg ezeken a képeken, mindegyik kis valóságunk egy-egy lenyomata. A bennük rejlő történeteket, hangulatokat ültettem át prózába, vizualitás és textualitás érdekes szimbiózisát hozva létre, bár ez a kapcsolat nem annyira szoros, hogy az írás a kép mankója nélkül nem állna meg saját lábán.
A szövegeidben rendkívül nagy szerepet kap az epikus mag, jellemző rájuk a történetmondási hagyományhoz való visszatérés, egyik kritikusod egyenesen azt írja, prózavilágod egyik legnagyobb erőssége a meseszerűség. Ebben az egyelőre inkább nyelvi bravúrok uralta szöveguniverzumban miért választottad ezt a megszólalási módot?
– Mert történeteket akartam írni. Szerzőként ugyan elgyönyörködtet a nyelvi bravúr, lenyűgöz, hogy egyesek szinte bűvészi ügyességgel bánnak a nyelvvel, pompás keleti szőnyegekhez hasonlatos szövegtestet hoznak létre, gazdag díszítésűt, olvasóként azonban ezt nehezen tudom megragadni, magamévá tenni, mintha folyton kisiklanának az ujjaim közül az írás felfeslő, fényes szálai. Csak az érzés marad, hogy valami szépet kaptam, amely az olvasás pillanatában akár katartikus hatást kelthet, de kis idő múltával már nehezen idézhető fel. Az efféle írások inkább a vizuális művészetekhez közelítenek, pillanatnyi ingerként hatnak, nem közölnek, hanem közvetítenek.
Az Instant hat ciklusa közül a második, Arannyal vegyül a bögreazúr címűben megidézed Kosztolányi, Csáth, Márai, Liszt, Weöres, Tolnai és Márquez alakját, dialógusba lépsz Kafkával, de felfedeztem a kötetben Berniczky Éva- és Szilágyi István-allúziókat is. Miért pont őket teszed az hommage alanyaivá?
– Úgy hiszem, hogy legkedvesebb íróink, költőink, képzőművészeink, zeneszerzőink pótszülőkként egyengetik szellemi formálódásunkat, hiszen gyerekkorunk óta szívjuk magunkba szellemiségüket, befolyásolják világlátásunkat, ízlésünket. Az általad kiemeltek mindegyike valami módon hatott rám, az ő szellemi tőkéjükből is építkezem, a világom részeivé váltak. Persze a többi ciklus kisprózáiban is megemlítődnek számomra fontos alkotók (Jelinek, Kundera, Jeszenyin), sőt olyanok is, akiket nem nevesítettem meg, ahogyan beleíródtak környezetem jellegzetes figurái, kedvenc irodalmi alakjaim, mind-mind, akiktől valamit kaptam.
Nemrég beszélgettünk róla, hogy a mostani lényegében már a harmadik „első” köteted: a muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad adta ki az első, Metszetek című versesköteted 2006-ban, a zEtna gondozásában jelent meg az idén az első gyermekversköteted, a Mákvihar, és egy hónapja került ki az első prózaköteted, az Instant a Forum Könyvkiadó nyomdájából. A rövidprózáid erőteljes lirizáltsága okán az érdekel, te hogyan érzed, melyik az „igazi” Csík Mónika: a vers- vagy a prózaíró?
– Hogy melyik az igazi? Talán a kísérletező. Sajnos van egy hihetetlenül rossz tulajdonságom. Nem tudok eléggé kitartó, állhatatos lenni ahhoz, hogy csupán egyetlen dologra összpontosítsak, egyetlen dologra fordítsam az erőimet, és amibe belekezdtem, azt tökéletesítsem. Emiatt van három „első” kötetem, mert amint letudtam egy „feladatot”, rögtön irányt váltanék, valami újat próbálnék ki. A Metszetek megjelenésekor már a próza vonzott, aztán az kezdte izgatni a fantáziámat, hogy vajon tudnék-e gyerekeknek írni. Mindhárom kötet megírása más hangot, más látásmódot, más hozzáállást igényelt, mindhárom kisvilág megteremtése másképpen volt könnyű és nehéz. A három „porontyot” vizsgálgatva azt hiszem, megállapíthatom, hogy nem tudok vegytiszta műfajokon belül alkotni. A prózám lírai, a lírámba meg belopom a prózát. Jobb napjaimon az egészet még megspékelem egy kis mesével.
Mennyiben jelentettek nagyobb kihívást a gyermekversek? Mit tapasztalsz a könyvbemutatókon, miként fogadja őket a célközönség?
– Néhány, gyerekeknek tartott Mákvihar-bemutató után már bizton állíthatom, hogy a gyerekközönség előtti szereplés pompás élmény. Ezek a csöpp emberek hihetetlenül érdeklődők, impulzívak, nyitottak és kíváncsiak. Még tiszta, fényes szemmel tekintenek a világra, és szinte mindenről van véleményük. Afféle kérdezgetős-felelgetős találkozások ezek, melyek során a gyerekek játszópajtásomul szegődnek. A versek megírásakor, és később, az átadásakor arra ügyelek mindenekelőtt, hogy az ő nyelvükön szóljak hozzájuk, őket érintő témákat, kérdéseket vessek fel, és fontos, hogy magam is merjek gyerekszemmel nézni, gyerekként gondolkodni. Hogy mindig egy kis játékra kaphatón, szertelenségre készen álljak.
Az idei két köteted után megengedsz magadnak egy kis pihenést, vagy már gőzerővel dolgozol a negyedik „elsőn”?
– A negyedik „első” nagyjából meg is íródott. A 2010-es Székely János költészeti ösztöndíj hét hónapja alatt összeállt egy kézirat anyaga, ezt kell még csiszolgatni, ha lesz néhány szabad délelőttöm.
