Tanár- és pályatársaid, barátaid, tisztelőid hatvanadik születésnapodon egy több mind félezer oldalas tanulmánykötettel ajándékoztak meg, amelyben igyekeztek körüljárni szerteágazó munkásságod eredményeit. A gyűjtemény címe: Szenvedély és szolgálat. Hogyan ítéled meg, eddigi életedben és életművedben mi és mennyi volt a szenvedély, illetve a szolgálat?
– Szolgának lenni, tudjuk, nem a legjobb dolog. De nemes dolgokat szolgálni már egészen más vetületű. A könyv szerkesztői bizonyára azt látták meg az én pályámban, hogy a folklór, a népi értékek, a népi nyelvhasználat iránti elkötelezettségem már-már szenvedélyszerű szolgálat. Tudtomon kívül választották – a kollégák közreműködésével – ezt a találó szép címet az emlékkötetnek, s úgy érzem, teljes egészében rátapintottak az én kutatói pályám koordinátáira. Összeforr a két fogalom ezen a pályán, s ha akarnék is változtatni rajta, sem tudnék, hiszen szenvedélyem a gyűjtés és feltárás, és a kultúra, a művelődés és a tudomány szolgálatának tekintem munkálkodásom.
Nyelvészként, néprajzkutatóként és művelődéstörténészként is szülőfaludat, Kupuszinát állítottad érdeklődésed homlokterébe. Mikor fedezted föl, hogy voltaképpen egy kulturális kincsesbányába születtél bele?
– Először is a kincsesbányáról csak akkor derül ki, hogy rejt magában valamit, ha azt felfedezik. Kupuszina egyedi és sok régies elemet őrző nyelvjárását a Magyar Nyelvjárások Atlaszának budapesti gyűjtői fedezték fel az 1950-es évek végén. Azóta hol több, hol kevesebb intenzitással kutatjuk, vizsgáljuk itthon is, külföldön is. Több doktori disszertáció témája is volt. Az én figyelmemet erre egyetemi nyelvésztanáraim hívták fel húszas éveim elején. Azóta fogva tart a téma. Ami pedig a néprajzi értékeket illeti, azok életem során végig jelen voltak az ünnepeken, a köznapokban. Láttam őket, bennük éltem, élek. A sajátosságokat felfedezni ismét csak egyetemistaként kezdtem, amikor tanulmányaim és utazgatásaim során tudatosodott bennem, hogy itt, nálunk mindaz megvan, amit mások megmutatni érdemesnek tartanak. És talán másként, más módon, más változatban van meg. A tárgyi néprajz emlékei, avagy élő, funkciójukat akkor még betöltő dolgai hívták fel magukra először a figyelmemet. Ez az odafigyelés, és valami belső késztetés a fogyatkozó értékek mentésére szülte a mára már ismertté vált kupuszinai állandó néprajzi gyűjtemény alapjait. Majd a szöveges folklór szinte elfelejtett műfaját, a népballadákat gyűjtögettem, közben népdalokat, népmondákat, közmondásokat, hogy végül a már-már mindenki által elfelejtettnek hitt népi imádságoknál kössek ki.
Elsőként kezdted kutatni a vajdasági népi imádságokat, és e szakterületnek nálunk te vagy a meghatározó szaktekintélye. Hogyan kerültek látókörödbe az archaikus imádságok?
– Az archaikus népi imádságok felfedezése az 1960-as évek végén történt meg Magyarországon, s egy ottani barátom ajánlotta Erdélyi Zsuzsa néni szépséges könyvét, a Hegyet hágék, lőtőt lépék című imádságos könyvet, hogy olvassak bele. Amikor ezt megtettem, felsejlett bennem a kérdés: vajon nálunk miért nincs ilyen? Miért nem hallottam még ilyen imádságot? S be kell vallanom őszintén: mert nem kérdeztem rá. Hiszen az első tapogatózásom után sorjáztak a szebbnél szebb szövegek először szülőfalumban, Kupuszinán, majd a szomszédos településeken is, ahol gyűjteni próbáltam. Vagyis nem egy elfelejtett népköltészeti műfajról volt/van szó, csak éppen a folklórtudomány nem volt eléggé figyelmes, hogy megtalálja őket. A népmese és a balladák bűvöletében, meg a hiányzó őseposz fölötti siránkozás korában az imádságok népi változatai nem kerültek az érdeklődés körébe. Épp ezért lett európai hírűvé a XX. század harmadik harmadában a magyar népi imádságkutatás. Jómagam pedig szorgalmasan jártam a Vajdaságot, a szentkúti búcsút, a néprajzi táborokban a terepet, hogy mindezt megtaláljam a mi régiónkban. Elmondhatom: sikerrel. És sehol sem tagadták meg tőlem az imamondást az öregek, a hagyomány őrzői, inkább a megkönnyebbülés, az öröm szólott belőlük, amikor megtudták, hogy az iskola embere, egy tanárember kéri őket, tanítsák meg nagyszüleiktől örökölt tudásukra, imádságaikra. Ez volt a legszebb felfedezése néprajzkutatói pályámnak.
Feleséged képzőművész, lányod néprajzkutató-antropológus. Mennyire hatja át családodat mindaz, amit kutatsz, a múlt, a hagyomány, a vallásosság, a falu kultúrája?
– A mi családunk egy olyan miliőben él, ahol gyakoriak a beszélgetések egy kiállításról, egy színről, mint pl. a kupuszini kík, egy népdal újonnan hallott variánsáról, az ünnepekkel kapcsolatos újabb meglátásról, vagy egy piaci alkudozási szokáselemről, termelési módról, építészeti emlékről. Amíg az idősebb nemzedék is élt a családban, ők természetesnek vették az ilyenfajta beszédtémát. S még jó, hogy az unoka, azaz a lányom is belenevelődött ebbe a légkörbe. Természetes volt neki, hogy a nagymamákkal való főzés vagy miselátogatás, a nagypénteki kálváriajárás, a doroszlói zarándoklat. És azt is hamar meglátta, hogy ami a falakat díszíti, az a sok kép, az szép, különös. Talán ezért is lett néprajzkutató és műértő. Ebben persze édesanyja festészete játszotta a legnagyobb szerepet, hiszen előtte születtek a rajzok, a festmények, látta az alkotás menetét, maga is próbálkozott hasonlóval a korának megfelelően. Mindezek részei voltak a család életének. Nem kuriózumok, nem egyetlen alkalmak. Most, amikor már ketten maradtunk a feleségemmel a családi házban, mi továbbra is ugyanúgy próbáljuk megélni mindazt, amit még a feledés, illetve a változás el nem sodort életünkből.
Legutóbb gyűjtő- és kutatómunkád elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehetted át, mégpedig az 1848-as forradalom 165. évfordulója alkalmából. A kitüntetés jelképesen mutatja föl a múlt és a jelen természetes egybefonódását, azt a folyamatot, ami munkásságod révén bontakozott ki a vajdasági tudományosság palettáján. Mit jelent számodra ez a kitüntetés?
– A kitüntetés indoklásában olvasható mindaz, amit életemben fontosnak és érdemesnek tudtam. Odafigyelni az emberre és az általa alkotott értékre. Ez vezérelt, néha tudatosan, néha ösztönösen a pályán. Meg a szülőföldhöz való ragaszkodás, a becsületes szolgálat. S ha ezt látod összefonódni a magyar szabadságharc évfordulóján fölsejlő gondolatokkal, akkor én rendkívül büszke lehetnék. A kitüntetett figyelem s a megbecsülés, természetesen, örömmel tölt el. Már megkérdezték tőlem, hogy tudom-e vállalni az ezzel járó kötelezettségeket. Erre csak annyit tudok válaszolni, hogy a bért az elvégzett munka után adják, kinek-kinek az érdemei szerint.
Már nem kell tanítanod az egyetemen, az így fölszabadult időd és energiád milyen irányba fordítottad, milyen témakörben kutakodsz jelenleg?
– A suszter maradjon a kaptafánál! – tartja a mondás. Hát persze, hogy a népi vallásosság jelenségei foglalkoztatnak ma is, az ezekről írt s jobbára nyugat-bácskai vonatkozású dolgozataim válogatom most össze, hogy egy körképet mutassak fel az előttünk itt élők szakrális néprajzi hagyatékából, amelyet nekünk hagytak örökül, hogy őrizzük mi is az utánunk jövőknek. Mert ebben nagyon gazdag volt, s maradt ez a szép vidék. Azután már jó ideje figyelmeztetnek, hogy vannak még dolgok, amikről nem szóltam. A nyelvjáráskutatás pedig mindig jelen van témaként, hiszen annyi még a fehér folt a mi szórványmagyarságunk nyelvhasználatában, amelyek megérdemlik a feltárást, feltérképezést. És hadd kutatgassam még egy kicsit a rejtőzködő művészeti értékeket is. Hátha újabb felfedezést tehetek a kincsesbányában.
