Csík Mónikával és verseskötetével, a Metszetekkel csaknem ugyanakkor, 2-3 éve Kishegyesen ismerkedtem meg. A költőnő életvidámságával, szellemességével, értelmességével, kötete pedig játékosságával, tisztaságával, szépségével ragadott magával. Azóta úgy alakult a sorsunk, hogy nap mint nap találkozunk, ugyanis egy helyen dolgozunk, ugyanabban a szerkesztőségben rójuk a mindennapokat, de első véleményem azóta nem változott, sőt, alátámasztást nyert, Mónika személyében az egyik legvidámabb, legkedvesebb ember lett életem és olvasmányaim része. Nemrégiben kiérdemelte a Kilátó-díjat, amelyet az előző év teljesítménye alapján ítélt neki a dr. Csányi Erzsébet irodalomtörténész, egyetemi tanár, Fekete J. József irodalomkritikus, Kontra Ferenc író összetételű bírálóbizottság. A metrikus lüktetésű, cselekményszálakat futtató, dallamívet leíró versek szerzőjével a díj kapcsán beszélgettünk.
n Emlékszel még, mikor írtad az első versed? Már kisgyermekként is farigcsáltál rímeket? Vannak esetleg sorok, amelyek felrémlenek, amelyek esetleg elindítottak az úton?
– Kisiskolásként a barátnőimmel gyakran nézegettük a sulihoz közeli könyvesbolt kirakatát, vonzott a szép, színes kötetek sokasága, sóvárogtunk a bennük rejlő történetek után. Ekkorra már belém ivódott a betűk iránti szerelem, és így, tízévesen eltökéltem, hogy ha felnövök, könyvet fogok írni, ami egy hasonló kirakatba kerülve várja az olvasóit. Gyakorlásként nagy vehemenciával kezdtem rímfaragásba, és olvasó/hallgatótáborom is akadt nemsokára, ugyanis tanítónői utasításra az osztálytársaim elszavalták nőnapokon és különböző iskolai rendezvényeken a verseimet. Az anyukák persze sírtak, részben a meghatottságtól, de így visszatekintve megkockáztatom, hogy talán a versek minősége okán is. Majd ebből a lendületből táplálkoztak a Jó Pajtásnak és a Kossuth Rádiónak küldött írások, és egyebek mellett sokkal-sokkal később az első verseskötet, ami három egész napon át díszítette egy könyvesbolt kirakatát (az én warholi tizenöt percem), majd kiszorította onnan egy amerikai bestseller, de az már nem változtatott semmit a lényegen.
n Voltak elődök, akiknek a költészete támogatott, akikből merítettél?
– Egy felnőtt ember gondolkodásmódjának, világlátásának kialakulása hosszú, sok évig tartó folyamat, már gyerekkorban megalapozódik. Nemcsak a közeg, a szülők, az iskola, hanem a filmek, a zene, de a könyvek is hatással vannak minderre, ha úgy tetszik, afféle másodlagos nevelőszülőként alkotásaik által az írók, költők is elősegítik egy gyerek szellemi fejődését. Kezdettől fogva sokat és szívesen olvastam, mesét, ifjúsági klasszikusokat, később dél-amerikai vagy múlt századi európai szerzőket, sok a kedvenc, Márqueztől Hrabalon, Kafkán, Csáthon, Ecón, Háyon, Tandorin, Krasznahorkain át Bernhardig, Jelinekig, és verset is, hogyne, Weöres neve számomra a (gyerek)költészet szinonimája, Nemes Nagy, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Rilke, Antić és a kortársak, de alapvetően prózafogyasztó vagyok. Az olvasmányélmények rétegről rétegre rakódtak bennem, együttesen formáltak, alakítanak ma is, beleíródnak a mondataimba, megbújnak a sorok között.
n Milyen szavakkal lehet megfogalmazni a költészetet? Mitől vers a vers, és mitől nem az?
– Ezekre a kérdésekre már sokszor és sokan, többféle megközelítésből próbáltak jól fésült, pontos, szabatos meghatározásokkal válaszolni, tankönyvek lapjai, irodalmi lexikonok szócikkei őrzik e definíciókat. Nyilván mindenki mást tart fontosnak a költészetben, mást keres egy versben, egyén- és ízlésfüggő egy-egy alkotás megítélése. Számomra a vers ünnep. Amibe bele kell csendesedni. Verset nem lehet bárhol és bárhogyan olvasni, csak tisztult lélekkel, a belső világunk felé tapogatózva. És egyszerre sokat sem szabad belőle, csak apró falatkákban, ahogy az ínyencek a finomságokkal teszik. A nekem tetsző vers kommunikál velem, az olvasóval. Gondolatot, érzést, hangulatot közvetít. Továbbgondolásra késztet. Aztán vannak versek, melyek némák maradnak. Ezek sem jobbak vagy rosszabbak a beszédeseknél, csak nem az én lelkem nyelvén, nem nekem íródtak. Rájuk majd valaki más talál, ezeket más tartja jónak.
n Bárhol, bármikor képes vagy írni, vagy bizonyos körülmények szükségesek hozzá? Egy lélegzetre írsz meg egy szöveget, vagy hosszas töprengés, szókeresgélés után, esetleg újra meg újra visszatérsz hozzá?
– Néhány éve azt nyilatkoztam egy interjúban, hogy a versek csak úgy, könnyedén megszületnek, kiíródnak az emberből. Szavakba tömörülve realizálódik a mondanivaló. Most mosolygok az akkori önmagamon, mert bizony jó adag nagyképűség rejlett ebben az állításban. Az alkotás harc. Harc a szavakkal, strófákkal, verslábakkal, a dacos rímekkel, szóképekkel, az ihlettelenséggel, a tunyasággal, a kétellyel, hogy képes vagyok-e magamat újra legyőzni, felülírni a korábbi alkotásaimat, és persze harc az idővel is. Szerencsére léteznek (türelmetlen) szerkesztők, határidők, leadási/elküldési időpontok, így egy utolsó utáni pillanatban kénytelen vagyok pontot tenni, és megnyomni az Entert. Különben időtlen időkig íródnának a szövegeim. Szőrözős, pepecselő, módosítgató, ezerszeresen javítgató vagyok, sokszor kín kivárni, a már nyomtatásban megjelent alkotásokat is definitív 1, 2, 3 alatt „utóbütykölgetem”. Az írások ily módon intenzív utóéletet élnek, velem változnak, formálódnak, bizonyos folytonosságot hoznak létre. Bár a túlírást megelőzendő egy ponton túl azért szerencsés elengedni, pihentetni őket, és újabbakra összpontosítani.
n Ha már a Kilátó-díj kapcsán beszélgetünk, áruld el, kérlek, mit jelent számodra a Magyar Szó Kilátó nevű melléklete, ahol folyamatosan jelen vagy, ahol végigkövethetjük gondolati és irodalmi pallérozódásod, fejlődésed?
– A Kilátó szerkesztője demokratikus, rugalmas hozzáállással teret ad a kezdő, botladozó, kibontakozó tollforgatóknak is, hátteret, indító lökést biztosít, aztán idővel elválik, hogy ki-ki hogyan, meddig képes fejlődni, milyen úton indul el. Évek óta jelennek meg itt a munkáim, az esetleges sutaságok, sallangok ellenére is, ez egyfajta röptetőiskola. Nálam több irányba indultak a szárnycsapások, nemcsak vers, hanem próza, fotó- és képzőművészeti tárgyú szövegek felé, kipróbáltam magam riportban, publicisztikában (a Közegellenállás és a Podolszki-pályázaton például elég sikeresen), egy nemzetközi verspályázaton kilencszázötven közül bekerültem a legjobb húszba, így a megjelenő antológiában angol és olasz nyelvre is fordítottak, és nem mellékesen magyarként én képviseltem Szerbiát. Ezek apró, de fontos lépések, mérföldkövek, melyektől új erőre kaphatok, megtanítottak kezdeményezni, nyitni, továbblendítenek. Idén beválasztottak a Fiatal Írók Szövetségébe, amit szakmai elismerésként élek meg, és inspirál, hogy egyre több magyarországi folyóiratban is publikálhatok. Mindennek nyomait a Kilátó is őrzi, és ez a díj bizonyítja, hogy viszont is számon tartanak.
n Ha már az állandó megjelenésnél tartunk, fontos megemlíteni a Sikoly folyóiratot, ahol szerkesztőként és szövegíróként egyaránt folytonos a jelenléted. Milyen változásokat hozott az életedbe? Teljesebbé teszi egy író életét, ha komoly koncepcióval, rendszeres megjelenéssel bíró folyóirat állandó munkatársa?
– Kitartásra, fegyelemre, folytonos önképzésre nevel. Talán alázatra is. Mármint a betű iránt. A folyóirat szerzőgárdája lelkes tollforgató közösség, nyitott műhelymunkáinknak köszönhetően folyamatosan bővül az alkotói kör, és ahogy a lap egyre „cseperedik”, több kézen át, több helyre eljutva teremt szélesebb olvasói bázist. Különböző folyóirat-találkozókra, irodalmi konferenciákra való meghívások, irodalmi folyóiratok szerkesztőitől jött felkérések, egyre erősödő visszhang jelzi, hogy járható útra léptünk, értékkel bír, amit létrehoztunk és „nevelgetünk” folyamatosan.
n Tekintsünk kicsit a jövőbe. Három éve jelent meg Metszetek című versesköteted. Tervezel újabb összegzést, az elmúlt periódus alkotásait mikor rendezed kötetbe? Egyáltalán, fontos számodra, hogy ilyen formában is megmutasd magad az (irodalom)olvasóknak?
– Az alkotás olvasóra találva teljesedhet ki igazán. Azáltal nyer értelmet a kimondott gondolat, hogy célba ér, hatást kelt, továbbgondolásra késztet. Ehhez nyújt segítséget minden olyan fórum, amely kommunikációs csatornaként szolgálhat alkotó és befogadó között. Ha az ember tollat, billentyűzetet ragad, és közlendője van, ezt akár internetes portálokon vagy sajtótermékekben is megteheti, közben jut idő kézirat-csiszolgatásra, -bővítésre. Mostanában legszívesebben gyerekversekkel foglalkozom, aztán ha összegyűlik egy kötetnyi, elválik, hogy sikerül-e kiadót is találni hozzá.
