Jaj, drága Zsuzsám, nem hiszem el, hogy ezeket a sorokat írom ahelyett, hogy a megígért kávés találkozónkon beszélgetnénk. Majdnem azt írtam, hogy „a sorokat vetem papírra”, és talán ez helyesebb is lett volna, hiszen a halálodról szóló fájdalmas hír hallatán visszatértem a múltba, a Magyar Szó régi újvidéki szerkesztőségébe, ahol kezdő újságíróként megismertelek – abban az időben, amikor még valóban papírra írtuk az Olvasóknak szánt mondandónkat, együtt veled, majdnem tíz éven át.
Aztán Te váltottál: a tévés munka, a sok technika és reflektor nagy változást jelenthetett, de te ott is ragyogtál, és a „Halló, TV!”-vel egy csapásra bebizonyítottad, hogy az írógép helyett a mikrofon is kiváló eszköz a cél eléréséhez – ahhoz, hogy az információkkal az emberek segítségére legyünk. Persze, felsorolni sem tudnám, hány műsort, hány tévériportot, hány interjút készítettél – de az biztos, hogy nem eleget, hiszen mindenben megláttad az új lehetőséget, amit tovább lehetett boncolni, újabb gondolatokkal és tettekkel gazdagítani, szélesíteni.
De az életünk véges, mint ahogy karrierünk markáns szakaszai is véget érnek. A Magyar Szó szerkesztőségében együtt töltött időt, a múlt század 70-es, 80-as éveit felidézve, a sárga „flekkpapírra” gépelt, szerkesztői asztalokon sorakozó kéziratok fölött ott látlak Téged, sok kedves kollégával és néhai férjeddel, J. Garai Bélával együtt, akikkel most már bizonyára egy más dimenzióban vitatjátok, hogy mit hogyan kell, és hogy abban mi a jó.
Most is hallom a hangod – talán a nyolcvanas évek elején lehetett – ahogy beszámolsz nekünk az orvosokkal készült beszélgetéseid tanulságairól, a rejtett betegségekről, a gyógymódokról, és közben dicsérsz bennünket, amikor alkalmaztuk a tőled hallott tanácsokat, és vigyáztunk testi-lelki egészségünkre. Látom az érdeklődő mosolyodat, és most is átsuhan a gondolat, hogy amit elmondasz a legújabb ismeretekről, annak haszna lesz.
Egyszer utólag igazoltad is ezt a „hasznot”, amikor az akkori jugoszláv képviselőház belgrádi üléséről szóló tudósítás után kolléganőmmel másnap megjelentünk az újvidéki szerkesztőségben. Megdicsérted a munkánkat, mire a kolléganő kedvet kapott egy részletesebb beszámolóra arról, hogy tudósítás közben vesefájdalmai voltak, és én sörrel itattam, hogy átvészelje a munkát nehezítő fájdalmakat, és megírja a tudósítást. Mondanom sem kell, hogy mit tett az akkoriban éppen az egészségüggyel foglalkozó Magyar Szó-beli újságíró, Garai Miskolczi Zsuzsanna: az egész szerkesztőség előtt elmagyarázta, hogy a sör pillanatnyi jó ötlet volt, de valóban csak pillanatnyi, és az orvost nem szabad kihagyni a tartós gyógyulás érdekében…
Drága Zsuzsám, bár most is – amikor 77 évesen itt hagytál bennünket – az orvosok tudománya győzedelmeskedett volna szíved megtorpanása felett!
Ilyenkor, ennyi év távlatából látjuk, hogy miközben a sok munka értéke nem vész el, mégis az apró örömök, a váratlan szép pillanatok maradnak meg igazán. Így most is érzem azt a sugárzó kedvességet, amellyel Te és Béla fogadtatok bennünket egy vasárnap délelőtt, valamikor a délszláv háború idején, a Telepen, a Petőfi utcában, egy rövid látogatás alkalmával. És mi más adhatott akkoriban örömet, mint egy megnyugtató hír a magánéletből: hogy fiatok biztonságban van, és éli önálló életét.
A Magyar Szóban együtt eltöltött évek után háborús évtized következett, majd kissé oldottabb évek, vigasztalódások sora, s voltak derűs és fájdalmas találkozásaink is. Amikor meghalt a Testvéred, ezt írtad nekem: „Nagyon jó testvért veszítettem el, egy nagyon jó férj után. Köszönöm a Jóistennek, hogy voltak nekem...”
Most mi mondjuk, kedves Zsuzsa: köszönjük a Jóistennek, hogy voltál nekünk.
