Egy hónap híján negyven éve ugyanabban az utcában élek, takaros, nem a legszebb, de talán az egyik leghűvösebb a városban. Mióta az eszemet tudom, a jobb oldalán ostorfák magasodnak, védik a házakat a keleti naptól, balról pedig galagonyák sorjáztak hosszú időn keresztül. Az utóbbiakat a közművesítés, kocsibeállók kialakítása, és az idő alaposan megtizedelte, örömmel láttuk néhány éve, hogy az illetékesek a hiányzókat friss, életerős csemetékkel pótolták, mintegy húsz kis fát ültettek el. Az örömöt aztán hamar felváltotta a düh és a csalódottság: a legtöbben inkább ellenségként tekintettek a csemetékre, időről időre derékban, vagy épp tőből eltörtek egyet, alig maradt. Az utolsók egyikét, a mellettünk lévő telek előtt állót épp néhány nappal ezelőtt. A szomszédságban építkezés zajlik már egy jó ideje. A szerencsétlen fácska túlélte már néhány autó, targonca, sőt egy úthenger “támadását” is, korábban szorgalmasan locsoltuk, pótoltuk a mellőle eltünedező karókat, a múlt héten viszont az sem állta útját az épp parkoló kisteherautónak – a sofőr egyszerűen letarolta. Pontosan úgy járt, mint az út menti szélvédő sávként ültetett csemeték, csak épp a város kellős közepén... Mikor lettünk ekkora barbárok?
