Vasárnap este Budapest különleges fénybe öltözött. A város már önmagában is lenyűgöző a Duna fölött átívelő hídjaival, a vár fényeivel, de most valahogy még ünnepibb, még ragyogóbb volt. Mintha maga a főváros is tudta volna, hogy egy fontos történelmi pillanat tanúja: kezdetét vette a Magyar–Szerb Kulturális Évad 2025–2026. A gála helyszíne méltóságteljesen tárta ki kapuit – elegáns termek, meleg fények, csillogó kristályok, gondosan megkomponált díszítés várta az érkezőket. A sarokban élővirág-kompozíciók, a mennyezetről aláhulló fényfüzérek és a finoman elhelyezett textíliák mind azt sugallták: itt valóban ünnepelni gyűltünk össze. Ünnepelni a kultúrát, a barátságot, a közös múltat és a közösen épülő jövőt.
Zenészek csendítették fel a közös dallamokat, magyar és szerb motívumokkal (Ótos András felvétele)
A hegedű és az ének hangja egymásba olvadt – tiszta, megható harmónia született (Ótos András felvétele)
Egymást követték a lenyűgöző fellépők, minden produkció újabb színt vitt az ünnepbe (Ótos András felvétele)
A kórus hangjai betöltötték a termet – méltóság, erő és összetartozás szólt minden hangból (Ótos András felvétele)
A terem egyik oldalán büszkén volt kivetítve a magyar zászló, a másikon a szerb – két színvilág, két történelem, mégis harmonikusan, egymást kiegészítve. A megnyitóbeszédek alatt csöndes meghatottság lengte be a levegőt. Nemcsak szavakat hallottunk, hanem éreztük is: azt a bizonyos közelséget, amelyet évszázadok történelme, közös örömei és megpróbáltatásai hoztak létre. A magyar és a szerb himnusz egymás után csendült fel, és ebben a pillanatban mindenki ugyanarra figyelt, ugyanarra érzett rá: két nép szíve dobban együtt. Az est mégis sokkal több volt mint protokoll és szónoklat. A mosolyok, a kézfogások, a barátságos beszélgetések tették igazán meghitté. Az emberek mindenfelől érkeztek: volt, aki Vajdaságból utazott fel, más Erdélyből érkezett Magyarországra, voltak budapestiek, belgrádi vendégek, művészek, diplomaták és olyanok is, akik egyszerűen csak a kultúrát jöttek ünnepelni. Mindenki helyet talált ebben az ünnepi együttlétben, mintha egy hatalmas, családias vendégség részesei lettünk volna. Az ízek világában is megmutatkozott az összetartozás: a magyar pogácsa mellett szerb péksütemény, a gulyás aromája mellett ajvár illata, finom borok, illatos pálinka és zamatos „rakija”. Az ételek mögött ott lüktetett a szándék: megmutatni, hogy a kultúra nemcsak színpadon születik, hanem az asztal körül, a beszélgetésekben, a közös élményekben is.
A szabadkai Juhász zenekar gondoskodott a késő esti hangulatról – a dallamok hazavezették a szíveket (Ótos András felvétele)
A közönség együtt énekelte mindkét himnuszt – felemelő pillanat, közös szívdobbanással (Ótos András felvétele)
Telt ház és mosolygó arcok: a vendégek minden pillanatban megélték a közösség erejét (Ótos András felvétele)
A művészek zenéje finoman ringatta a teret, népzenei dallamok váltakoztak klasszikus motívumokkal, magyar hangszer felelt szerb énekre, ritmusok fonódtak össze, mintha csak azt mondanák, ez a két nép is így él együtt évszázadok óta – külön-külön hangok, de egy közös dallam. Amikor az est végéhez közeledtünk, a termet még mindig az a meleg, bensőséges hangulat töltötte be, amelyben mindenki úgy érezhette, hogy valami nagyobb részese: nem csupán egy gáláé, hanem egy útnak, amelyet együtt járunk tovább. Budapest fényei odakint szikráztak, a vendégek pedig tárt karokkal köszöntötték egymást – és talán kicsit jobban hittek abban, hogy a kultúra valóban híd.
Nyitókép: A néptánc lüktetése örök ritmus: hagyomány és büszkeség találkozott a színpadon (Ótos András felvétele)
