A falon családi fényképek, a polcokon könyvek, noha nem látom, de tudom, valahol ott lapul – mert gyakran hivatkozik rá – Kosztolányi publicisztikája tizenöt kötetben. Oldalt találkozásunk apropója, az újvidéki Forum Könyvkiadó által először 2010-ben, majd a nagy érdeklődésnek köszönhetően 2011-ben újra kiadott riportkönyv, a Meredek utakon. A Bácskai dekameron alcímet viselő kötet lapunk Topolya és környéke oldalának egykori szerkesztője, volt belgrádi képviselőházi tudósítója (aki a szakmát még vidékünk nagyjaitól, Majtényi Mihálytól, Gál Lászlótól, Vukovics Gézától vagy Kek Zsigmondtól, „a lektorok lektorától” tanulta) közel tíz év alatt született és korábban a Családi Körben publikált, bajsai, topolyai, kishegyesi és feketicsi „nem mindennapi” emberek élettörténeteit tartalmazó tíz írását fűzi egybe. Az asztalra került – mint ahogy a szerző írja előszavában – „jó, szép és emberi” noha nem Vojnits Tivadarról szól (aki egyébként szeret is a háttérben maradni), mégis a tíz különböző, de hasonlóan nehéz sors és erkölcsös viselkedés, a repülés pillanatában megörökített verebek által illusztrált kötet sorai közül kirajzolódik az ő alakja, s a számára fontosnak tartott értékek is: a tisztesség, az egyenes gerinc, a nem megalkuvás, a szerénység. A kemény, munkás hétköznapok mellett elért célok sok esetben a tanyavilághoz vezetnek vissza, a paraszti miliőig, amely olyan sikerek nem reflektált táptalaja volt, mely sikerek (lévén azok nem filiszterek, talpnyalók és ripacsok érdemei) mellett a társadalom nap mint nap legyintve elmegy. Éppen ezért ez a sajátos, őszinte, bácskai, nagyon emberi dekameron a hatalom által osztogatott díjakkal szemben – egyfajta kritikaként is – valóban értékes embereknek ad jutalmat: nyomot képez, az utókornak visszaszálazható nyomokat hagy. Az így megörökített életutak bizonyos értelemben a Danilo Kiš prózájából ismert A holtak enciklopédiájának egy kisebb, kitüntetett fejezetét is képezhetik, a mindenkori történelem tíz bácskai, tehetséges, regényes életű kisemberének rövid címszavát.
Meredek utakon egyenes gerinccel
Lassan kezdek a kérdezésbe, talán olyan lassan, ahogy Tivadar is ír, megfontoltan érlelgetve a szót, fogódzókat keresve egy kezdődő ismeretséghez, óvatosan bontogatva ki a nagy életút csomóit, hajtásait: azokat a szépségeket, amelyek mellett – ahogy ő is mondja – egy jó újságírónak nem szabad szó nélkül elmennie, de azokat a tapasztalatokat is, melyek néha kínzóak, de az igazságuk miatt fontosak. A legtöbb hajtásunk az újságírói hivatás morálja és a szakma aranyszabályai – ezek simítgatása mellett a negyven évvel ezelőtti és a mostani lapkészítés közötti különbségekhez jutunk, a fiatal újságírók mestereihez, akik ma már nincsenek, majd a politika, valamint a társadalom által kitüntettek és a dolgukat csöndben, szerényen, minden törtetés nélkül végző kisemberek bevonásával újra a Meredek utakat érintjük. A szakmát az ólom szagán keresztül magába szívó, az újságírást anno korrektorként kezdő Tivadar, aki Titót ugyanannyira becsüli, mint például Varga Gézát (riportkönyve egyik alanyát), a nyitott szemű és fülű újságíró feladatát abban látja, hogy azt, amivel az az életben találkozik, élethűen adja vissza, éppen ezért kiváltképp fontos, hogy a politikától független maradjon – becsületesen független.
Életútjának állomásai, az olvasóközpontú, újságírói hivatásához kötődő anekdoták, az 50-es, 60-as évek Magyar Szó-klubhelyiség (ahova a szakma fiataljai és idősei, a kollégák naponta beültek, hogy egymás írásairól, magáról az újságírásról diskuráljanak) megidézése mellé a gyerekkor emlékei ebbe a délelőttbe nem férnek bele. Már jóval később, otthon, az önéletrajzi jellegű Hajnali utazás ballangóval című kisprózáját olvasva (mely egyébként nem képezi részét a Meredek utaknak) találkozom a „ponyvával fedett, kivénhedt világháborús teherautón” mint autóbuszon a szomszédos kisváros gimnáziumába utazó vagy a jószágnak tragacson répalevelet vivő gyerekarccal, akárcsak a pusztában nyargaló ballangóval, az ördögszekérrel vagy másképpen még iringóval, mely – akárcsak a néhai bolgárkertész locsolókereke – egyfajta időkerékként működik. A nem elmesélt, de elolvasott, a még csak töredékében megszületett, saját narratíva lényeges mozzanata azonban mégsem az emlékfolyam és az ezt mozgásba hozó, időkerékként működtetett ballangó, hanem az egyetemes ember ballangóval való azonosítása. És ennek felismerésekor, már otthon vonom le a meredek Vajhegyen vezető utat követő, kisházbeli beszélgetés fontos konklúzióját is: ezt az azonosítást, a pusztában sodródást mint emberi létezést, mely azonban – Vojnits Tivadar és bácskai, őszinte mesélői példája alapján – végül mégis csak olyan megkapaszkodáshoz vezet, melyhez nem szükséges megalkuvás.
