Egész életemben a nyár volt a kedvenc évszakom. Szerettem a magas hőmérsékletet, illetve a szabadságot, amellyel iskolás koromban az járt. Noha szeptember felé közeledvén már izgatott voltam, hogy újra találkozhatok osztálytársaimmal, tanáraimmal, illetve hogy végre használhatom a szebbnél szebb füzeteimet és a frissen kapott tankönyveimet, mindig úgy éreztem, hogy a nyár elmúltával a boldogságtól is el kell búcsúznom. Hiszen mindig annyi kaland, annyi utazás, annyi élmény kapcsolódott ehhez az időszakhoz!
Idén azonban valami megváltozott, és nemcsak azért, mert az elmúlt évek nyári időjárása számomra is elviselhetetlenné vált. Augusztusban megfogalmazódott bennem, hogy nem vágyom semmi másra, mint hogy a sárga, narancssárga és piros színekben pompázó Tisza menti sétányon haladjak végig a kedvenc pulóveremben, belélegezve a hűvös őszi levegőt, hogy aztán hazaérve egy forró tea mellett olvashassak egy Agatha Christie-krimit vagy egy kisvárosi hangulatú, romantikus regényt. Búcsút intenék a pörgésnek, az utazásnak, és belevetném magam a szürke hétköznapokba, amelyek valójában nem is olyan szürkék, ha az ember megtanul az általuk diktált ritmusban létezni.
„Csak ha végre őszi idő lenne!” – gondoltam magamban az elmúlt napokban. Persze, ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni a szeptember szeszélyes időjárásán: többször is jártam úgy, hogy reggel kellőképpen hűvösnek ítéltem a hőmérsékletet egy-egy melegebb ruhadarab előtúrásához, aztán később egész nap melegem volt. Amikor ismét a lengébb darabokhoz nyúltam, akkor pedig hirtelen lehűlt a levegő. Ezután csakhamar rájöttem, hogy a szeptember szépségét nem az időjárásban találom meg: egy kis őszi lakásdekor, az otthonomat belengő sütőtökillat és a tudatos lelassulás teremti meg számomra a közeledő ősz békéjét.
