Kitart a szép idő. És a motorosok is... Így idény végén talán még több kétkerekű száguld az utakon, mintegy kihasználva az idei „utolsó lehetőséget”.
Nincs is ezzel baj, ha a motorokat felelősségteljes sofőrök vezetik, akik tisztában vannak azzal, hogy a biztonsági előírásokat az ő védelmükben érvényesítik. És azzal, hogy az utakon a motorkerékpár is éppolyan járműnek számít, mint az autó vagy a kamion: a villanyrendőrnél sávban sorakozik, kocsisort nem kerülhet, két egymás mellett elhaladó jármű között pedig végképp nem suhanhat át.
Annyiszor megtörtént velem, hogy a visszapillantó–előre tekintet–ismét oldaltükör irányú, legfeljebb négy másodpercig tartó szemmozgás ideje alatt a semmiből az autóm orrát súroló dübörgésre fékeztem. És ilyenkor jön az anyázás: semmi sem tudja oly mértékben kihozni belőlem a magyar nyelvünk eme hűen ápolt és fejlesztett kincstárát, mint a felelőtlen motorosok...
Azért nem vagyok álszent: a hétköznapokban is előbukkan sokszor a „hogy, meg ne...” típusú káromlás, és társai is követik. A lányom azonban szinte soha nem káromkodik. Ennek ellenére azt hinné az ember, hogy egy öngyilkos hajlamú motoros azért csak kihozza belőle is az „ősmagyart”.
A múltkor én ültem az anyósülésen, amikor a láthatatlanból elénk hasított egy bömbölő kétkerekű. A fék–csavard a kormányt reakciót követően a szép szájú lánykám is olyat mondott, ami még véletlenül sem tűri meg a nyomdafestéket...
