Az ember hajlamos azt hinni, hogy ami sokáig várat magára, az majd sokáig is tart. Én legalábbis így voltam az idei szabadságommal. Hetek óta számoltam vissza a napokat, és már úgy éreztem, soha nem jön el az a pillanat, amikor végre néhány hétre magam mögött hagyhatom a munkát, becsukhatom a laptopot és elindulhatunk a tengerhez. Aztán persze eljött a várva várt pillanat. Két hét szabadság, tenger, napsütés és végre semmi sietség. Még most is szinte hallom a hullámokat. A tervem az volt, hogy a laptopomat ki sem nyitom, és ezt többé-kevésbé sikerült is betartanom. Erre azért büszke vagyok. Azt hittem, két hét rengeteg idő. Bíztam benne, hogy lesz idő pihenni, feltöltődni, sőt még unatkozni is egy kicsit. Ehhez képest alig érkeztünk meg az Adria partjára, már indulhattunk is haza. Legalábbis nekünk úgy tűnt. Mondanom sem kell, szívesen maradtunk volna még néhány napot, hetet… Hétfőn pedig ismét munkába álltam. A tengerpart helyett most a szerkesztőségben ülök, előttem a laptop, és ezt a szöveget írom. A hullámok hangját még mindig hallom. Bár lehet, hogy csak a számítógép ventilátora az.
