Nem mentünk nyaralni az idén. Pontosabban az idén sem. Évek óta elmaradt a nyaralás, mert mindig valami másra kellett a pénz. Most épp felújításra, ezért nem engedhettük meg magunknak. Sem időben, sem pénzben. Pedig milyen jó is lett volna gondtalanul elnyúlni egy fehér homokos tengerparton! Utoljára hét éve voltam, ha jól emlékszem. Az sem egy előre megtervezett, hónapokkal korábban kifizetett út volt. Egyszerűen nem szeretek tervezni, szorongást okoz bennem. Így hát akkor úgy adódott, hogy nekivágtam az útnak, ami utólag visszagondolva elég kalandosra sikeredett. Annyi furcsaság történt akkor, hogy az lenne a legkevesebb, hogy rossz szájízzel gondolok vissza a nyaralásra, mégsem teszem. Busszal utaztam, nem volt társam, csak valaki leült mellém először Belgrádban, aztán meg már a fene se emlékszik rá, melyik városban. A buszsofőr közben különféle üzleteket bonyolított le, mert tízpercenként csomagot vett fel vagy adott le. Nagyon hosszú volt az út. Május legvége volt, és hideg éjjelek köszöntöttek ránk. Fáztam útközben, de amikor Kotor mellett megállt a busz, éreztem a sós tenger illatát, és úgy gondoltam, ez az én hetem. Közben az éjszakák még mindig hidegek voltak, zokniban aludtam. Úgy gondoltam, az első pár napban még nem merészkedek a vízbe, mert az is hideg, csak az oroszok ugráltak hajóikról a vízbe. És tényleg igaz a mondás, hogy amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra, mert váratlanul a havi önkéntes véradásom is jelentkezett idő előtt, így fürdés a későbbiekben sem volt. Bebarangoltam Kotor környékét, egy euróért minden környező településre elvitt a busz, és tényleg jól éreztem magam. Egyetlen egy délután sütött a nap, amikor kicsit elnyúltam a strandon, és persze rákvörösre égtem. Amikor hazaértem, az alsó és a felső ajkamat herpeszek borították, valószínűleg a napégéstől, így a nyári szabadságot megtoldottam még két hét betegszabadsággal, de még most is jó érzéssel gondolok vissza erre a nyárra, amikor saját határaimat is átlépve egyedül vágtam neki ennek az útnak.
