Kerékpár. Bő egy évszázada olyan szerkezetként gondolunk rá, amely két, azaz egy pár keréken gurul, ül rajta valaki, és lábbal tekeri a pedálokat, hogy guruljon. Nos, ezt a jól bevált koncepciót – akárcsak megannyi másik, sikeres és működő rendszert – is ügyesen felülírtuk a fejlődés nevében, feljavítottuk, és a kényelemfokozás magyarázatával gépesítettük. Mostanra – egy kis kínai szabálymegkerülő közbenjárás segítségével – oda jutottunk, hogy a kerékpár már egyáltalán nem az, aminek lennie kellene. Bősz, parasztgazdaságokban használt ipari darálógépek motorjait is megszégyenítő erőforrásokkal felszerelt gépek, amelyeken alig tinédzser kölykök „kerékpároznak” eszeveszett sebességgel. A gép csupán annyiban tekinthető hagyományos kerékpárnak, hogy két, a minél erőteljesebb gyorsulás érdekében kis átmérőjű, keréken gurul, na meg abból, hogy a kínaiak ügyesen felkutatva a törvény kiskapuját, szereltek rá két, épp semmire sem való pedálszerűséget. És lőn bicikli, amely a profi kerékpározók sebességét jócskán felülmúló száguldásra képes egy műanyag gázkar megtekerésével… Eszeveszett sebességgel vesztébe rohanó világunkban már semmi se az, ami, kontrollmechanizmusaink pedig egyre gyakrabban csődöt mondanak. A földgolyó lakosságának egyre nagyobb hányadát ugyanakkor boldoggá teszi a fejlődés, és gondolkodás nélkül elfogad bármiféle újítást. Bután, mohón, naivan, akárcsak a tizenéves kölykök a villanybiciklinek nevezett gépet. Világunk visszaesett a tinédzserek értelmi szintjére, de valamiért ez a jó.
