Van valami mélyen megnyugtató abban, ha az ember rendben tudja a dolgait. Pedig az élet olykor épp azokat csapja pofán a leginkább, akik a legpéldásabb módon igyekeznek navigálni a mindennapok között. Én is pontosan ebbe a csapdába estem az idén áprilisban, amikor a villanyszámlám – valami rejtélyes, kozmikus hiba folytán – úgy döntött, hogy messzire elkerüli a postaládámat.
Persze hallottam én korábban a híreket, meg barátok, ismerősök és a közösségi média népe is hangosan panaszkodott a késésekre meg a számlákon szereplő, olykor sci-fi kategóriájába illő végösszegekre. Nálam mindig minden óramű pontossággal érkezett. Egészen mostanáig. Ahogy teltek a napok, a boríték sehol sem mutatkozott.
Szeretem a dolgokat időben letudni. A bűvös dátum a villanyszámla esetében a hónap 28-a, hiszen aki addig kiegyenlíti a tartozását, az részesül abban a morzsányi kedvezményben, amit a szolgáltató a pontos fizetőknek csepegtet. Végül nem vártam tovább, és elkövettem a „példás állampolgár” klasszikus hibáját: túlbuzgó lettem, az előző havi számlaadatok alapján befizettem egy saccolt összeget. Persze azonnal marni kezdett az aggodalom: mi van, ha nem tudják majd hova könyvelni? Mi van, ha hónapokig kell majd lobogtatnom a bizonylatot egy unott ügyfélszolgálatos előtt, hogy én igenis kifizettem a számlát?
A sors iróniája aztán április 30-án, két nappal a határidő után csapott le. Ekkor landolt ugyanis a boríték a ládában. Amúgy is utálom, ha érkezik, de most egyenesen gúnyosnak éreztem ezt a „megjöttem”-et. Ha csak két napot várok, most nem azon emészteném magam, észreveszi-e az óriáscég az előző havi adatokra pakolt befizetésemet a saját káoszában. A tanulság egyértelmű: nem kell példás állampolgárnak lenni.
