Amikor Frakk, a magyarvizsla-kölyök megérkezett hozzám, még nem tudtam, hogy egy örökmozgó energiabombát kaptam. Az elválaszthatatlan barátságunk nem egy lassított felvételes egymásra találással kezdődött. Nem várt ajándékként sokkal inkább hasonlított egy kaotikus tornádóhoz, ami váratlanul söpört be az életembe, és alapjaiban forgatta fel a hétköznapjaimat. Az élet vele valóban nem mindig egyszerű. Egy vizsla állandó figyelmet igényel. Amint megcsörren a kocsikulcs vagy kinyílik az autóajtó, már ott is terem. Valódi elemében akkor van, amikor magunk mögött hagyjuk az udvart és kimegyünk a pusztába. A végeláthatatlan rónaságban teljesen átszellemül. Ahogy lekerül róla a póráz, az addig szeleburdi kölyökből egy nemes, áramvonalas vadász lesz. Frakk megtanított a türelemre, a jelenlétre és arra, hogy a szeretet nem feltételekhez kötött. Ugyanolyan szeretettel fordulok felé hajnali négykor is, amikor öblös ugatással jelzi, hogy egy sün van az udvaron, mint amikor egy csendes estén a fejét a térdemre hajtja.
