Amióta kertes házba költöztünk, a kertészkedés örömeit is felfedeztem, élvezettel lépdelek egy számomra eddig teljesen ismeretlen világ ösvényein. Valódi lelkesedéssel falok minden új információt, s ha tehetem, igyekszem ki is próbálni azokat. Azt mondják, egy kert soha nem lesz kész, állandóan alakul és átalakul, örökös munka, vagyis inkább életforma, hiszen a kertészkedés szerelmesei számára kikapcsolódásnak számít még a gazolás is. A növényekkel való kapcsolódás nyugtató hatását magam is tapasztaltam, ám nem feltétlenül a gazolásban szeretném ezt a kapcsolódást megélni, éppen ezért az újabban népszerű, ásásmentes irányzat híve vagyok. Az irányzat követői szerint a kert kialakításának első éveiben még sok a dolog, de aztán egyre inkább önálló életre kel és önfenntartó lesz a minél változatosabb, rovar- és madárbarát, egymást támogató növénytársítások sorozata. Mi tagadás, lassan haladok, hiszen még magam is tanulom, próbálom felfedezni ezt az egészen új világot, s mindennél jobban felvillanyoz, amikor felfedezem, micsoda zsongás tud kialakulni a legkisebb fűszerágyásban, vagy mennyire hasznos tagja tud lenni a kertnek néhány lemetszett és otthagyott faág. Persze a természet most egy egészen más arcát mutatja, a téli kert szépsége éppen a csendjében és a letisztultságában rejlik. A burjánzó színeket felváltják a textúrák és a formák, a dér által csipkézett cserjék bogyóin, az örökzöldek mélyzöld levelein nyugszik meg a tekintet, miközben a hó alatt pihenő ágyások a föld mélyén már a tavaszi újjászületésre készülnek. Ez a nyugalom időszaka, amikor a kert nem a harsányságával, hanem a védőkerítésként összezáró, sűrű ágrendszerek körüli halk szárnycsapásokkal tanít meg minket a lassítás művészetére.
