Elhívtak a diákok tablófotózásra, pedig már Újvidéken dolgozom, úgyhogy visszamentem Szabadkára. Jól esett, hiszen ez az utolsó osztály, amelyet tanítottam. Láthatóan még nem sikerült teljesen elfelejteniük, pedig lett volna rá idejük. Tavaly voltam először tablófotózáson, akkor két osztály hívott vissza, most pedig megint itt vagyok, szóval ez lassan rendszernek tűnik, nem egyszeri nosztalgikus fellángolásnak. A felmondásnak amúgy semmi köze a tablóhoz, egyszerűen ideköltöztem, de az időzítés így is ironikus: fel kellett mondanom ahhoz, hogy végre felkerüljek valahova. Tanítani már nem tanítok, nincs órarend, nincs napló, nincs becsengetés, cserébe ott maradok bekeretezve a falon, jó fényben, jó szögben, örök mosollyal, mintha ez lett volna az egész pályaív hivatalos lezárása. Az ember azt hinné, hogy kilép egy élethelyzetből, közben csak státuszt vált: aktív szereplőből dekoráció lesz, évente egyszer frissítve, gondosan letörölve. Legalább itt nem kérdeznek vissza, nem írnak be hiányzást, és a csend végre tényleg végleges.
