Tél van. A napokban ismét havazott. Újra jegesek és havasak az utak, amelyeken csak kellő elővigyázatossággal érdemes közlekedni. Nem örülök a hidegnek, a csúszós utaknak, illetve nagyon már a hónak és a télnek sem. A korom előrehaladtával egyre jobban várom, hogy mielőbb véget érjen a zimankós idő, és beköszöntsön a tavasz az enyhébb időjárással. Bár ez nem volt mindig így.
Gyerekkoromban legalább annyira vártam a telet és a havazást, mint a karácsonyt és a Jézuskát. Lestem és vártam, hogy mikor esik le az első hó. Ha ez megtörtént, akkor utána arra kértem az égieket, hogy essen még, hogy minél vastagabb legyen a hótakaró. Akkoriban kifejezetten élveztem a telet: a havat, a jeget és a hideget. A barátaimmal szánkóztuk a közeli elhagyatott téglagyárban, rámerészkedtünk a kubikgödör jegére csúszkálni, korcsolyázni, valamint hóembert építettünk és kíméletlen hógolyócsatákat vívtunk.
A gyerekkor elmúltával a tél és a havazás varázsa is oda lett. Tinédzserként és huszonévesen nem nagyon foglalkoztam vele, tudomásul vettem, hogy a természet rendje szerint változnak az évszakok. Majd a gyerekeink megszületése után ismét visszatértünk a téli örömökhöz, a varázs újjáéledt. Ha esett hó, akkor azonnal mentünk szánkózni, csúszkálni, hógolyózni és hóembert építeni. Kiélveztük a tél minden pillanatát. Időközben a gyerekeink megnőttek, a téli örömök pedig ismét háttérbe szorultak. Az elmúlt néhány évben a szánkók már folyamatosan a padláson porosodtak…
