Úgy megcsípett aznap reggel a férjem, hogy az ajtóig ugrottam. No... Ne tessék azonnal csintalanságra gondolni. Csupán egy ártatlan búcsúpusziról volt szó az előszobánkban, miközben olyan erejű elektromos kisülés alakult ki köztünk, hogy még a 25 kilométernyi buszozás után is sajgott az arcom. Ha ez nem indította volna pozitívan a napom, akkor a szerkesztőség ősrégi kabátakasztója emlékeztetett arra, hogy mennyit ér az emberi érintés. A fémváz ugyanis megtízszerezte a korábbi kisülés erejét, amit pár perc múltán a számítógépem kapcsolója is megerősített.
Jól le lehetek merülve, ha így fel kívánnak tölteni az emberek, az eszközök és a gépek is – magyaráztam a jajkiáltásaim okát a kollégáimnak. „Vagy inkább túltöltött vagy, szokás szerint” – csipkelődtek immár ők is – szerencsére kisülés nélkül.
Mindenesetre egész nap távolságot tartottak tőlem... Én meg csak arra gondoltam, milyen jól jön majd a napi adottságom hazafelé, amikor feltuszkolom magam az elmúlt hónapban jelentősen megritkított menetrenddel közlekedő, túlzsúfolt temerini járatra.
