A legjobb érzés pénteken az, amikor befejeztük a munkánkat, és előttünk a hétvége. Kilépünk és amennyire lehet, otthagyjuk a problémáinkat: a halomnyi adminisztrációs papírt, a koptatott billentyűzetet, sokszor még a hideg kávét is a bögrénkben. Ezzel nemcsak én vagyok így, hanem jó sokan, mindenki siet, rohan, intézkedik. Ezáltal az egyébként „fénysebességű” városi közlekedés is „turbófokozatra” vált, a busz csak kecmereg, minden pirosnál megáll, minden megállóban ácsorog, beakad a dugóba… Zsinórban minden pénteken lekésem a székvároshoz egy köpésnyire levő fatornyos kis falum autóbuszát. Gondoltam, sebaj, az úgynevezett vonaltaxival megyek, nem várom meg a következő buszt, hiszen legalább 2 órás időveszteséggel számolhatnék. Előző héten a busz árának 1,5-szeresét fizettem, most pénteken azonban a „kedves taxis” a busz árának duplájáért akart furikázni. Az idő pénz, de mégis hol a határ? Mennyit lehet elkérni az utasoktól? Vagy csak bemondunk egy számot, mert épp annyi hiányzik a burek árából. A műszerfalra felragasztott „cenovnik” természetesen nem felel meg az arcomba vágott összegnek. No sebaj, nagyot nyeltem, igyekeztem nem kiborulni, hiszen péntek volt. De legközelebb kérek számlát. Meglátjuk, akkor ki kerül meglepően kellemetlen helyzetbe.
