A kisebb gyerekem egészen jól eszik. Nagy fölüdülés volt ez a nagyobbik után, aki mindent elkövet, csak hogy megússzon egy-egy étkezést, de azért néha egészen elképedünk, amikor a kicsi telepakolja a tányérját. Nem a mennyiség miatt, hiszen arra nagyon igyekszünk odafigyelni, hogy annyit egyenek, amennyi jólesik nekik, és ne éhezzenek, de ne is tömjük őket fölöslegesen. Inkább a különféle ízek párosítása az, ami meglepő. Az, hogy sajttal eszi a lekváros kenyeret, még egészen megszokott, hiszen egyes sajtok semleges íze nagyon jól illik a gyümölcsös ízvilághoz. Pedig vannak, akikből ez is megrökönyödést vált ki, de nekik minden bizonnyal nincsenek kisgyerekeik.
A cipiripibe mártogatott savanyú uborka és szalámi már olyasmi, amin mi is fölhúzzuk a szemöldökünket, arról pedig (bevallom) nem egyszer próbáltam lebeszélni, hogy megsózza a lekváros kenyeret, vagy fahéjat szórjon a pástétomos kenyérre. Végül persze mindig engedtem, elvégre ő fogja megenni, nem én, rosszul meg még soha nem lett attól, hogy számunkra elképesztő ételeket párosított össze. Úgyhogy a gyerek örömmel eszik, mi meg a fejünket fogjuk, miközben szorgalmasan jegyzeteljük a kedvenc fogásait.
Néha még ötleteket is adunk neki. Múltkor megjegyeztem a férjemnek, hogy bár a sima csokis bonbon nem kell a kicsinek, de ha olajbogyót mártanánk csokiba, azt biztosan boldogan falná be. A férjem nevetett a viccen, a gyerek meg fölcsillanó szemekkel, ujjongva pattant föl: csinálj nekem ilyet, anya!
