Végre hosszú idő után ismét kiadós havazásban volt részünk, ami leginkább a gyermekeket örvendeztette meg, de jómagam is csodálattal szemléltem a havas tájat. Most nem szeretnék kitérni arra, hogy milyen bosszúságot okozott mindez a közlekedésben, sokkal inkább a szebbik oldaláról közelítem meg a dolgot. Már évek óta nem láttam ilyen havat, amely heteken keresztül is megmaradt, így akarva-akaratlanul is előtörtek bennem a gyerekkori emlékek: amikor a társaimmal önfeledten hócsatáztunk, vagy szánkókon suhantunk le a domboldalon. Ez az időszak már tovaszállt, azonban most, már apaként élhetem át újra ezeket a téli örömöket. Az első havazás után a kislányommal izgatottan léptünk ki a hóborította udvarra. A kis csöppség érdeklődve markolta meg a havat, majd figyelte, ahogy az lassan elolvad és kicsurog a kis keze közül. Ahogy néztem őt, ahogy rácsodálkozik erre az egyszerű jelenségre, megértettem, hogy számára most minden pillanat új és megismételhetetlen. Számomra pedig ajándék, hogy mindezt mellette élhetem át, és törekednem kell arra, hogy minden együtt töltött pillanatot maximálisan megéljek. A tél elmúlik, akárcsak a gyermekkor évei is egy szempillantás alatt tovaszállnak, de ezek az apró közös emlékek örökre megmaradnak – olyan emlékek, amelyekre egyszer majd jó lesz visszagondolni.
