Hosszú évek várakozása és a szürke telek után Vajdaság végtelen rónaságát ismét vastag, fehér hótakaró borította be. Van valami leírhatatlanul békés abban, ahogy a hópihék némán megülnek a fák ágain vagy a házak ereszein. Ez a látvány nemcsak a tájat változtatta át egy csillogó kristályvilággá, de gyermekkorom már elfeledett emlékeit is felszínre hozta. A hó ropogása a talpam alatt még mindig képes arra a pár percre visszarepíteni az időbe, amikor a legnagyobb gondom csak az volt, hogy elég gyorsan siklik-e a szánkóm. Ahogy a fehérbe borult téli napokon kinéztem az ablakon, szinte hallottam a gyerekkori szánkózások önfeledt ricsaját. Éreztem, ahogy a kishegyesi, úgynevezett nagyhegy fényesre csúszkált jegén végigsuhan a szán, majd a hóba borulva még percekig fekszünk a hideg fehérségben. Az arcunkat csípte a fagy, az orrunk hegye piroslott, de a hideget észre sem vettük. Egymás után készültek a hóangyalkák, mi pedig boldogan feküdtünk bele a végtelennek tűnő messzeségbe. Akkor is pontosan ilyen illata volt a levegőnek, mint most. Tiszta.
